Vajdasági dal

Tél kínja, ősz kínja,
megroppannak a fák,
elnémulnak a varjak.
Ma kínja, múlt kínja,
sortűz, tömegsír, csönd,
hótenger, aknamező.
Fagyott föld, fagyott csont,
bozót és szögesdrót
egy besüppedt hant körül.

II.
Tél kínja, ősz kínja nem tágít,
elkísér innentől odáig,
tél kínja, ősz kínja itt marad,
akár az alkony, a virradat,
belengi álmod és verseid,
a kikelet ezen nem segít,
ugyanígy veled lesz tavasszal,
félni és gyászolni marasztal,
belengi májusod és nyarad,
tél kínja, ősz kínja itt marad,
túl szédülésen és magányon,
egész tavasszal, minden nyáron.

Kopt szerzetes imája

szemem sarkában homok
kámzsámban bujkál a nap
kutam nem szűnő forrás
cellámban hűs a fekhely
éjjelemben a csillagok
kápolnámban egy örökmécs
kifosztasz gazdaggá teszel
ha lemegy a nap tenyerem
a világ szívére teszem

Össze

A fák és a kövek összetartoznak
a gyökerek és a szikla testvérek
úgy kapaszkodnak, úgy ölelkeznek
érezni, különben elvesznek
egy tóparton vagy egy ligetben
bogarak, ösvények, sár
száraz levelek rengetegében
folyton az egység, az összetartozás
a közös burok és kéreg
az egymásba fonódó erek
porral, nedvvel és vérrel
az ásványi, növényi, állati
némaság, susogás, hörgés

Zsille Gábor