Vasi Ferenc Zoltán versei

A jövő reményében

Megindultak a hegyek,
feltekergőztek az utak,
bűneim elém siettek,
homlokomról verejték fakadt,
s az egek hídja is rám szakadt –
esők ereszkedtek és apadtak,
mesék, mítoszok dagadtak
mint kovász, lettek érzelmeim,
és döndült a föld léptem alatt,
arcomon vércsík szivárgott,
vágyott idill képe tűnt el,
eltévedt reszketeg hangom.
Nem voltam én már senki se,
tetszhalott tán, ki épphogy él,
ki enyhet, nyugalmat remél…
És akkor fiam szempilláira néztem,
s félteni kezdtem és szeretni:
egyetlen élhető kincsem –
és szeretnék meggyökerezni.
Tudtam, kapott virág nem hoz gyümölcsöt,
de a gesztus nyelvén ő kifejezte:
megtermi hitem, gyermeket érlel,
ha sorsára idejében rásüt a Nap.
Istennek hisz, és hozzá hasonlatos lesz,
a fogalom tartalmát megtapasztalja.
Nagyanya lesz anyja s én a nagyapja.

Alapelv

A gyermek isteníti apját,
eszményíti anyját.
A világgal barátkozik.
Tanul, jót vár.
Alapjában hisz.
Lelket formál –
játszik!
Mosolya ( – ha lenne):
piros virágot lélegezne.

Május neve alatt

Új legyél, kacagjanak a színek,
őz habzsol, így ébreszti erdőnket.
S hullajt sorra koldustallért bőven,
ösvény tárul, zápor zúdul,
fövenyre lépsz; tó selyme simul lábaidhoz,
az Úr kelyhéből csobog rád az alázat –
onnan csupán szemhunyás a lét
s a szerelem jázminillatát
szelíd sugarával tereli feléd a nyár.