Vatikán egy magyar bencés szemszögéből

Kevés magyar embernek adatott meg olyan érdekes karrier a Vatikánban, mint Somorjai Ádám – „civil” nevén Somorjai Árpád Béla – bencés szerzetesnek, történésznek, aki a papi és a tanári hivatást is magáénak vallja. Életéről, hivatásáról, kihívásairól és örömeiről Elmer Istvánnal beszélgetett, akivel osztálytársak voltak az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban, s ezeknek a bensőséges, ám ezzel együtt tartalmas eszmecseréknek a gyümölcse lett két kötet is: a Három pápa magyar írnoka és a Róma, Vatikán, ahogyan megéltem 1984–2016. A kettő közül most előbbiről szólunk néhány gondolatot.

A Három pápa magyar írnoka kezdetként felgöngyölíti a családi szálakat, itt szó esik egyebek mellett az apai ág székely eredetéről is, illetve arról, hogy anyai nagyapját a Katolikus Tanügyi Tanács élére nevezte ki Csernoch János bíboros, hercegprímás, majd a Szent István Társulat Tankönyvszerkesztő Bizottságát is vezette, sőt még azt is megtudjuk, hogy nemesi kutyabőrrel rendelkezett a család anyai ága tíz generációig felmenően. Szomorú adalék a család történetében egyrészt a felvidéki származás miatt Trianon, másrészt édesapja sorsa miatt a második világháború, mert szovjet hadifogságban csak az jelentette számára a túlélés zálogát, hogy egy élelmiszerraktárból – ahova beosztották – az állateledelt dézsmálta meg. 

Szó esik az 1945 utáni kommunista elnyomás megalázó viszonyairól, egyebek mellett arról, hogy édesanyját eltanácsolták a tanítói munkakörből, mert szentképeket osztogatott a jól teljesítő diákoknak. De vidámabb téma is előkerült: a Szabad Európa Rádió műsorainak titokban történő hallgatása, amelyeken keresztül megismerte az angolszász könnyűzenét, többek között a Beatlest. Szomorú intermezzóként jelenik meg a kötetben, hogy az 1952-ben született Somorjai Ádámmal – akit édesapja is Ádámnak szólított, miután pappá szentelték – lánytestvére rivalizálni szeretett volna, de lelkibetegsége miatt nem tudta feldolgozni, hogy nem sikerült fölébe kerekednie, ezért egy nap öngyilkosságot követett el. Az általános iskoláit sokszori váltásokkal Győr és Esztergom között töltötte, de ennél sokkal vidámabb momentum Somorjai Ádám életében, amikor tízévesen a szekrényben ülve többször is rágyújtott, de aztán gyorsan letett a cigarettáról, mielőtt rászokott volna.

A Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó által 2021-ben megjelentetett 310 oldalas kötetet át- meg átszövi a hittel kapcsolatos kérdéskörök tárgyalása, amik – és ez a könyv nagy erénye – beleépülnek a kronológiai sorrendben részletezett életútba. Megjelenik tehát a vallásfilozófia jó néhány vonatkozása, amelynek során a kötet főszereplője újra és újra hitet tesz vallási meggyőződéséről, de ugyanígy a tanulás fontosságáról is, így nem csupán egy életút-interjút tart kezében az olvasó, hanem muníciót kap a mindennapokra is Krisztus megvallásához és hitbéli meggyőződése kinyilatkoztatásához, de akár mélyebb teológiai kérdésekre is választ kap. A ferences diákévek az interjúvoló és az interjúalany közös múltja miatt különösen érdekes fejezet, akár a tisztálkodási szokásokról, akár a belső magány élményének átéléséről beszélgetnek, de idetartozik a papi hivatás mint életcél megfogalmazása vagy a történelem–német szakra való jelentkezés szinte lehetetlennek tűnő vállalása is. 

A papírforma beigazolódott: Somorjai Ádámot nem vették fel első évben az ELTE Bölcsészettudományi Karára annak ellenére, hogy elérte a maximális pontszámot, mivel egyházi középiskolából társadalomtudományi irányba szinte lehetetlen volt bejutni a felsőoktatásba (ezért mentek olyan sokan az egyházi oktatási intézményekből jobb híján műszaki jellegű szakokra). A sikertelen megmérettetés nem szegte kedvét, elutazott Lengyelországba, ahol három hetet töltött. Itt figyelemre méltó megállapításra jut Somorjai Ádám, aminek alapvetőnek kellene lennie 36 évvel a rendszerváltás után a hazai történelem oktatásában is, miszerint nem Magyarország volt a „legvidámabb barakk” a keleti blokk országai között, legalábbis általános érvényességgel semmiképpen sem. A kötetben teljesen helytálló módon felhozza, hogy Lengyelország 1970-ben, amikor érettségizett, sokkal szabadabb ország volt hazánknál, olyan nyugati filmeket lehetett látni, amikre Magyarországon esély sem volt, és az utazás mint polgári szabadságjog is sokkal liberálisabb elbírálás alá esett, mivel stoppos igazolvánnyal egész Lengyelországot keresztül-kasul lehetett járni (Magyarországon ekkor még rendszerint elvitték a rendőrök azokat a fiatalokat, akik stoppolni merészeltek). 

A könyv bevezet bennünket az idegen nyelvek tanulásának rejtelmeibe, amelynek folyományaként a kötet főszereplője fordítói gyakorlatra is szert tett a győri Vagongyárban. A Mindenható által irányított sorsot azonban folyamatosan érzékelni lehet, a katonaság élményétől kezdve az egyetemi hallgatói lét kísértéseiig és a bencés rendbe való belépésig mindenütt, ez utóbbi nagy valószínűséggel sokak számára az egyik legizgalmasabb rész a könyvben. Kitér arra is az interjúalany, hogy akkoriban már egyről két évre emelték a noviciátus időtartamát, hogy megfelelőképpen át tudja az ember gondolni a hivatását, és alap esetben csak az első év letelte után mehetett haza egy hétre a novícius a szülői házba. Ennek kapcsán megismerkedhetünk különböző novíciusi hozzáállásokkal, és azt is megtudhatjuk, hogy a kötet főszereplője az ELTE történelem–német szakát és a központi szeminárium teológiáját egyszerre végezte, miután letette az elsőfogadalmat. Az ünnepélyes fogadalom esedékessé válásakor azonban egy év halasztást kapott, így 1980. december 8-án került sor erre az alkalomra, illetve még ebben az évben pappá is szentelték, majd a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnázium tanára és osztályfőnöke lett. A könyv személyes élményként meséli el a teológiai doktorátus megszerzésének procedúráját, azt, hogy 1984-től két évig Rómában tartózkodott, ahol a Pápai Lateráni Egyetem erkölcsteológiai intézetében, az Alfonsiana Akadémián védte meg német nyelvű doktori értekezését. De ugyanígy érdekes színfolt a könyvben a rendszerváltozás egyik-másik eseményének személyes és egyben sajátos, szerzetesi szemüvegen át való ismertetése is.

A legnagyobb figyelemre azonban minden bizonnyal az 1993-ban kezdődött vatikáni szolgálatával foglalkozó fejezetek tarthatnak számot. Mint azt a könyv írja, többszöri nekifutásra realizálódott a kiküldetése a Sant’Anselmo Egyetem erkölcsteológiai tanszékén való oktatásra. Ez volt a teológiai kar egyik fő tantárgya, de azért még ennyi idő távlatából is megjegyzi Somorjai Ádám, hogy a két tanév során egyik ünnepélyes tanévnyitón sem mutatták be a megjelenteknek a szokás ellenére, pedig más új tanárokkal ezt a rektor megtette. A felkészülésre hagytak neki fél évet, melynek során Rómában változatlanul követte a szerzetesi élet megszokott rendjét. Két év elteltével haza kellett volna jönnie – ezt is megfelelő humorral tálalja a kötet, ahogy egyébként végig jellemző a megszólalására a némi öniróniával fűszerezett tréfálkozás, különösen kacagtató az a rész, ahol leírják, hogyan ejtették a különböző nemzetek fiai a Somorjai nevet –, mert „elfogytak a hallgatói”, de a prímás apát felkérésére újabb egy esztendőre elvállalta a világon élő valamennyi bencés szerzetes katalógusának összeállítását, amit egyébként ötévente szokott elkészíteni a szerzetesrend. 

Ehhez a megbízatáshoz a Pápai Liturgikus Intézet titkára stallumot adták, s ennek kapcsán kiderül, hogy míg a II. vatikáni zsinat idején (1962–1965) tízezer-ötszáz bencés élt szerte a világon, addig napjainkra ez a szám lecsökkent hétezerre. Az összképet bonyolítja, hogy – talán a laikusok számára meglepő módon – sokszor bizonytalanok ezek a hivatások, s ezt a statisztikát meglehetősen hangsúlyos módon a dél-amerikaiak rontják le. Somorjai Ádám egy példát is hoz erre: 1996-ig negyvenen léptek be a rendbe a São Paulo-i apátságban, de közülük mindössze hatan maradtak a rend kötelékében, ráadásul utóbbiak fele magyar volt. Ezt követően került az Államtitkárságra – ami a világi fogalmak szerint a miniszterelnökséget és a külügyminisztériumot jelenti együttesen –, ahová a magyar püspöki kar javasolta, s amire „nem mondhatott nemet”. Ez a kötet főszereplője szerint rendkívül nagy alázatot, odafigyelést és szorgalmat kívánt meg tőle, aminek igyekezett megfelelni. Ahogy fogalmaz: ő soha nem töltött be vezető tisztséget, mindig is „az Úr haszontalan szolgája” maradt. Itteni beosztásában vett részt a Magyarország és a Vatikán között 1997-ben megkötött konkordátum kihirdetésének ceremóniáján, ugyanis a televíziók kamerája előtt neki kellett fordítania a szerződés szövegét magyarra, amit eredeti szöveggel Angelo Sodano bíboros államtitkár olvasott fel. A tárgyalások titkosságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy aznap reggel nyomták a kezébe a kész szöveget, amelynek részleteiről azt megelőzően fogalma sem volt, így lényegében rögtönözve kellett mondani a magyar szöveget.

Somorjai Ádám ötvenévesen került az Államtitkárság Általános Ügyek Szekciójának levéltárába, ötvenhét évesen pedig szintén az Államtitkársághoz tartozó Államközi Kapcsolatok Szekciójának Történeti Levéltárába. A kötet akkurátusan, mégis közérthetően részletezi az Államtitkárság feladatait, funkcióit, és azt, hogyan tudja az ember ebben a bürokratikus útvesztőben feltalálni magát. Azt is megtudhatjuk, hogy Somorjai Ádám a német szekcióban dolgozott, s a különböző nyelvű részlegeknek a feladatai közé tartozott, hogy a püspökké szenteléskor felolvasott okleveleket összeállítsák, ahogyan a szentelési jubileumra küldött iratokat is. Ennek a munkának megvolt a maga tempója, mert hetente négy-öt püspök kinevezésére került sor a világegyházban. Ugyanígy nekik kellett releváns iratokat előkeresniük, amikor civil állampolgárok vagy hívő csoportosulások keresték meg magát a pápát. Erről a munkáról megfelelő szerénységgel azt mondta: „Egy csavar voltam a gépezetben.” 

Ettől függetlenül Somorjai Ádám ott volt nagyszerű, közpolitikai pillanatokban is a Vatikánban, amiről úgyszintén a maga humoros módján számol be a kötetben. Az általa szolgált három pápa között a maga perspektívájából és többféle szempontból megállapította a különbséget: II. János Pál pápa idején viszonylag sok volt a magyar nyelvű levelezés, ami utána viszont egyre csökkent. II. János Pál pápa és XVI. Benedek pontifikátusa alatt mindig tartottak nyári szünetet az Államtitkárság gépezetében, Ferenc pápa viszont nyáron is elvárta, hogy dolgozzanak, hiszen ő is így tett. Somorjai Ádám a kötet végén így összegzi a vatikáni tapasztalatait: „Megtanultam, hogy előttünk is éltek emberek, hogy a világ nagyobb, mint Magyarország, és hogy mi is rómaiak vagyunk.” Ennek tudatában érdemes kézbe venni és elolvasni a Három pápa magyar írnoka című könyvet, ami jó adag humorral útmutatást ad a befogadónak alázatból, szerénységből, kitartásból, szorgalomból, újrakezdeni tudásból és legfőképpen keresztény hitünk megéléséből és megtartásából.