Védők és építők

Védők és építők – Magyarok a keresztény Európában címmel tartotta XI. kongresszusát a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége szeptember 16-án a Parlament Felsőházi termében. A tanácskozáson felszólalt Erdő Péter bíboros, Orbán Viktor miniszterelnök, Steinbach József református és Fabiny Tamás evangélikus püspök.

A rendezvényről részletes beszámolót a KÉSZ honlapján olvashatnak.

Az alábbiakban Makláry Ákos, a szervezet elnökének előadását adjuk közre.

„Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért...” (Mt 5,10)

Jézus Krisztus követéséről napjainkban

„Európában ma nem könnyű kereszténynek lenni” – mondta Erdő Péter bíboros az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának elnökeként Minszkben a IV. Katolikus-Ortodox Fórumon tartott bevezető előadásában 2014. június 3-án. Közös tapasztalatunk, hogy ez a ma most is ma, azaz napjainkban Jézus Krisztus igaz követése ugyanúgy bátorságot, elszántságot és mély hitet igényel, mint az elmúlt kétezer év bármelyik napján. Előadásomban ennek az állításnak a történelmi nyomait kutatom, majd a mai állapotok tükrében, példákon keresztül kísérlek összegyűjteni Krisztus követéséhez elengedhetetlenül szükséges igazságokat.

A római mitológia sok istenét tisztelő Római Birodalomban a hatalom üldözte az egy Istenben hívő keresztényeket. Tacitus így ír: „akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt, és Christianusoknak nevezett. Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus procurator kivégeztette, de az egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, nemcsak Iudeában, e métely szülőhazájában, hanem a városban is.”

Néró császár a társadalmi feszültséget a római istenek és a hagyományok védelme érdekében a keresztények üldözésével igyekezett csökkenten. A római nép őt gyanúsította a város felgyújtásával, aki erre elhíresztelte, hogy a gyújtogatók keresztények voltak, s tömegesen vetette börtönbe őket. A vizsgálat ugyan kiderítette, hogy a keresztények ártatlanok, de a pogány élettől való elkülönülésük miatt, az odium humani generis, azaz az emberiség gyűlölete vádjával halálra ítélték, és Néró vatikáni kertjeiben a legkegyetlenebb módon kivégezték az összegyűjtött nagyszámú római keresztényt. Az ő vérengzését követő három évszázad során hosszabb-rövidebb szünetekkel a keresztényüldözés erőteljes és enyhébb szakaszai váltották egymást a Római Birodalomban, legvéresebben Traianus, Decius és Dioklecianus uralkodása idején. Azonban a keresztényüldözések nem érték el céljukat – a Római Birodalom lakosságának egyre növekvő számú keresztény lakosait már nem lehetett kiirtani.

A Róma isteneiben hívő nép a különféle elemi csapásokat a keresztényeknek tulajdonította, felelőssé tette őket a katasztrófákért, még a Tiberis váratlan kiöntéséért is, és több ízben rajtuk töltötte ki véres bosszúját. A lyoni hatóságok például hivatalosan megállapították, hogy a pestisjárványnak és a rossz termésnek a keresztények az okai, emiatt közülük 177-ben sokakat kivégeztek.

A létrejött keresztény egyház azonban az üldöztetés három évszázada ellenére is teljesen beilleszkedett a római társadalomba. A Constantinus és Licinius által kiadott milánói ediktum 313-ban eltörölte a kereszténység gyakorlásáért korábban kirótt büntetéseket, biztosította a szabad vallásgyakorlást, ami által a kereszténység elfogadott vallássá vált a Római Birodalomban.

A római keresztényüldözések megszűntével az addig kereszténypártolónak mutatkozó perzsa királyok indítottak heves üldözést Jézus Krisztus követőivel szemben. A népvándorlás gyakran járt a keresztények üldözésével, a hódító gótokat, longobárdokat, vandálokat ugyanis a maguk pogány vallása tartotta össze, annak elhagyásában és a keresztény tanításban, mint például abban, hogy bármely nép és törzs fia lehet keresztény, széthúzó, a krisztusi szeretet parancsolatában gyöngítő erőt láttak. A muszlimok kezdetben megtűrték a keresztények diaszpóráit, majd a 7–8. században a vandálok után elpusztították a kereszténységet Észak-Afrikában, Arábiában és Hispániában. A 20. század elején még minden negyedik közel-keleti ember keresztény vallású volt. Napjainkra 9–10 millióan maradtak a muzulmán hívők 320 milliós tengerében. Mára – Libanon kivételével – minden országban elenyésző kisebbségben vannak. A Közel-Kelet ismét lángokban áll, a nyugati hatalmak azonban nem tulajdonítanak semmilyen stratégiai jelentőséget az ott élő keresztényeknek. A kérdés az, hogy van-e egyáltalán jövőjük a szülőföldjükön? „A kereszténység a Közel-Keleten jött létre – ezek a hívők az első damaszkuszi, alexandriai, antiókhiai hívők örökösei. Itt már akkor virágzott a kereszténység, amikor Európában még druidák kevergették mágikus italaikat. A keresztények nem a muszlimok után jöttek ide – szögezi le Victor Assouad, közel-keleti jezsuita elöljáró. – Ők az iszlám előtti időből származnak. Ők az őslakosok, akik eleinte baráti módon üdvözölték a muszlimokat. Amikor azonban az iszlám meghódította a térséget és már a kalifák írták a törvényeket, a keresztényeket másodrendű polgárokká, alattvalókká tették, úgynevezett dhimmi státuszba helyezték. A diszkrimináció részeként máshogy kellett öltözködniük, különadók sújtották őket és nem tölthettek be állami tisztségeket sem.”

A legkegyetlenebb keresztényüldözéseket mégsem a pogány népek, hanem a különféle eretnekségek által szított fanatizmus indította el. Az újkori üldözések részben a reformáció és az ellenreformáció következményei, részben a francia forradalom kísérői. Az amerikai, távol-keleti és afrikai missziónak is sok-sok vértanúja volt. A legújabb kor keresztényüldözései közül Napóleon mellett a cári Oroszország nemcsak a leigázott katolikus népeknél kezdett hosszas üldözésbe, hanem saját országában is üldözte a katolikus papokat, bezárta a templomokat, még az I. világháború alatt is. Az orosz bolsevik uralom eleinte a cárizmus államgépezetéhez tartozó pravoszláv egyházat üldözte, főképp politikai okokból, de már 1923-ban üldözést kezdett főleg a katolikus papok és protestáns lelkészek ellen. A forradalom Mexikóban és Spanyolországban is keresztényüldözésbe csapott át. Kínában és Japánban csak a 20. század elején születtek jelentősebb kezdeményezések a keresztények üldözésének felszámolására (lásd: Magyar Katolikus Lexikon). Igazat kell adnunk XI. Pius pápának: „Az Egyház legfőbb ismertetőjele, hogy valahol a földkerekségen mindig üldözik.”

A keresztényüldözés évszázadai alatt azonban bebizonyosodott, hogy a vértanúság mag természetű: minden odaadott élet százszoros termést hoz. (Tertullianusz írta: „A mártírok vére az új keresztények magja”.) Kezdetben, az intézményes üldözés fölszámolásának a Római Birodalom gyengülésén túl oka volt az is, hogy a véres üldözés csak további megtérések forrása lett. A nyílt keresztényüldözést azonban lassanként fölváltotta a szellemi téren folytatott, burkolt perszekúció. A keresztény tanítás gúnyolása, lejáratása mindig része volt a valós üldöztetésnek is. A 20. századra azonban kinőtte magát az a burkolt üldözés, amely mindennél jobban ügyel arra, hogy ne „termeljen” mártírokat, hogy kioltsa a vértanúság fényét. A diktatórikus rendszerek a hitükért megkínzott és megölt keresztényeket ismeretlen helyen, titokban hantolták el, haláluk okát meghamisították, koncepciós perekben köztörvényes bűnözőknek vagy fölbujtóknak tüntették fel őket. Magyarországon 1945 után a kommunista államhatalom nyílt módszerét (ami jellemzett Grősz József és társai pere, a pócspetri per, Mindszenty József hercegprímás meghurcolása, a hitoktatók pere), 1964-től felváltotta egy olyan egyházpolitika, amelyet mind a Vatikán, mind a világ közvéleménye előtt pozitívnak igyekeztek beállítani. Ugyanakkor az ügynökrendszer megszervezésével belülről rombolták a magyar egyházakat. Az el nem titkolható vértanúk (Apor Vilmos, Brenner János, Márton Áron, Mindszenty József, Meszlényi Zoltán) mellé a „forradalmi munkásmozgalom” és az osztályharc valós és kitalált áldozatainak sorát tüntették föl, egyenlővé téve ezzel a mások üdvösségéért Istennek ajándékozott életáldozat értékét az emberi szempontokból vállalt halállal.

A betegápoló, szegénygondozó, haldoklókkal, árvákkal foglalkozó szerzetesrendek fölszámolásával a másik emberért Istennek adott élet példáját fölváltotta az „állam szociális gondoskodása”, mely a fogyasztói társadalom szempontjai közepette mind kevesebb eredménnyel jár, s épp az igazán gazdag országokban nap mint nap csökken. A média sok felületén sajnos rendszeres a keresztény tanítás gúnyolása, félremagyarázása, torzítása, a keresztény világnézetű emberek tudománytalanként, élet- és világellenesként való beállítása. Számtalan alkalommal mint történelmi alaptételt halljuk hangsúlyozni, hogy az embert a keresztény rabszolgaságból a humanizmus, a keresztény középkor sötétségéből a felvilágosodás vezette ki. A személyt a gondolkodás szabadságát megkötő törvénytisztelettől a liberalizmus, egyén kibontakozását akadályozó emberi és isteni kötelékeitől a gyakorlati materializmus és a titkos „szabadkőműves” és ezoterikus eszmék és intézmények mentik meg. A politikai és gazdasági hatalom képviselőit napjainkban is megkísérti a világnézeti semlegesség megfoghatatlan és értelmezhetetlen délibábja. Az 1980-as évektől a főként Amerikából Európába telepedett szekták folytatnak olykor nem is burkolt keresztényüldözést. Charles Chaput philadelphiai érsek 2010-ben így nyilatkozott: „A kereszténység egy olyan vallás lesz, amiről egyre kevésbé lehet majd szabadon beszélni a közéletben” – és ma már sok fejlett országban valóságosan itt tartunk!

Felmerül bennünk a kérdés: vajon szükségszerű-e, hogy Krisztus híveit mindig üldözzék? Diplomáciával, ügyes taktikával nem kerülhetné el ezt az Egyház? Jézus Krisztus szavai azt látszanak tanúsítani, hogy szükségszerű: „Nem lehet a szolga különb uránál. Ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak” (Jn 15,20). A keresztény embernek tehát Mestere sorsában kell osztoznia.

Ez a dolog természetéből is következik. Krisztus „jel volt, amelynek ellene mondtak”. A keresztény hívő is puszta létével kihívja maga ellen a világ ellenkezését. Mert hiszi, hogy a világ Istentől származik létében és fennmaradásában. Vallja, hogy az ember célja a földi életen túlra mutat. Hirdeti, hogy a világtörténelem kormánykerekénél az Isten áll, s a világ urai is csak neki szolgálnak. Állítja, hogy Istennek joga van beleszólni az ember legszemélyesebb ügyeibe. Törvényeket hozhat, melyek kötelezik az embert. Péter apostollal kijelenti: ha e világ törvényei összeütközésbe kerülnek Isten parancsaival, akkor „inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek” (ApCsel 5,29).

Az istentelen hatalom, amely önmagát az emberiség egyetlen tekintélyének tartja, szükségszerűen ellenkezésbe kerül az isteni tekintélyt hirdető kereszténységgel. S ebből feloldhatatlan konfliktus, üldözés támad.

A keresztény ember sorsa tehát a vértanúság. A vértanúság azonban csak a szentképeken vonzó! A valóságban a mártírium motívumai: a megalázás, az elnyomás és a megsemmisítés. Az új pogányság módszere pedig: nem vértanút csinálni az eszmék harcosából, hanem becsületében tönkre tenni, tisztességét legázolni. Hogy az emberek csalódjanak benne, és bukásával sárba tipródjék az eszme is, amit képvisel (ft. Hajnal Róbert).

Ferenc pápa Szent István diakónus, első vértanú ünnepén azt mondta: „Az üldöztetés az egyház mindennapi kenyere. A gyermekeiben szenved üldöztetést a Teremtő Isten! Nap mint nap láthatjuk, hogy a hatalmasok törvényeket hoznak, melyek arra köteleznek, hogy ezen az úton menjünk, és ha egy nemzet nem követi ezeket a modern, »művelt« törvényeket, vagy legalábbis nem akarja belevenni az alkotmányába, akkor megvádolják, és »jól nevelten« üldözik. Ez az üldöztetés elveszi az ember szabadságát és a lelkiismereti ellenvetés lehetőségét is.” A Szentatya szavai bennünket, magyarokat manapság különösen is szíven talál.

Az európai keresztényellenes intoleranciát és diszkriminációt kutató bécsi figyelőközpont (Observatory on Intolerance and Discrimination Against Christians in Europe) minden évben kiadja jelentését arról, hogy milyen keresztényellenes incidensek történtek az adott esztendőben. A jelentések második felében található az „esetgyűjtemény”, az első fele pedig az Európában tapasztalható, keresztényellenes jogalkotás elemzése.

Ezek szerint létezik törvényi szintű diszkrimináció a keresztények ellen ma Európában? A kérdés megválaszolásában segít a szervezet állásfoglalása, amely négy pontban foglalja össze az Európában törvények szintjén létező keresztényüldözés vagy negatív diszkrimináció példáit:

Elsőként a lelkiismereti szabadsághoz való jog korlátozását említi, ami fontos például az orvosok és más egészségügyben dolgozók esetében, hiszen keresztényként nem végezhetnek abortuszműtétet, de ezt a jogukat sokszor kétségbe vonják. A gyógyszerészek esetében ez az abortuszhatású tabletták forgalmazása megtagadásának jogát jelenti. Amszterdam egyik negyedének önkormányzata például negyedévente felülvizsgálja, hogy a munkatársai hajlandóak-e összeadni azonos nemű párokat. Hollandiában a korai terhesség megszakítását nem utasíthatja el egy orvos. Az azonos nemű párok összeadását Spanyolországban sem utasíthatja el önkormányzati alkalmazott.

A második terület a szólásszabadság korlátozása az egyre szélesebb körű gyűlöletbeszéd-ellenes törvények segítségével. Ez a homoszexualitás keresztény megítélésének szempontjából fontos. Franciaországban tulajdonképpen a homoszexualitás bármilyen kritizálása tilos, a keresztények például nem jelenthetik ki nyilvánosan, hogy szerintük a homoszexuális cselekedet bűn. Az Egyesült Államokbeli, eredetileg futballhuligánok ellen hozott 1986-os törvényt, amely a sértő kijelentéseket és viselkedést bünteti, mostanában előszeretettel alkalmazzák keresztény lelkipásztorok ellen.

A harmadik a szabad gyülekezés jogának megtagadása, amely leginkább az abortuszellenes tüntetések esetében fordul elő. Az abortuszklinikák előtt való tüntetés Ausztriában és Németországban jogilag problémás, Franciaországban pedig betiltották a kórházak előtt való demonstrációkat. Hollandiában nem kaphat állami támogatást, aki kritizál valamilyen törvényt, például az abortusz ellen van.

A negyedik, keresztény szempontból problémás jogalkotási terület a „diszkriminatív egyenlőségi politika”, ami annyit tesz, hogy egy vállalkozó vagy egy egyház nem választhatja meg szabadon a munkatársait vagy azt, akinek dolgozik. Például ha egy fotós elutasítja, hogy homoszexuálisok „esküvőjén” fotózzon, akkor megbüntetik. Pedig ezt a fajta „egyenlőségi politikát” az Európai Unióban is sokan erőltetik. Dániában az evangélikus államegyházat kötelezte a törvényhozás az azonos nemű párok összeadására. Spanyolországban tizenkétezer euróra büntettek meg egy madridi éttermet, amiért nem volt hajlandó szolgáltatás nyújtani egy homoszexuális pár „esküvőjére”.

A bécsi intézet vezetői leszögezték: nem akarnak senkit megbüntetni, perbe fogni a keresztények, a kereszténység bírálatáért, de szeretnék, ha ez a jog a keresztényeket és mindenki mást is megilletne, például a homoszexualitás és az abortusz irányában. A tolerancia nem azt jelenti, hogy egyet kell értenünk, csak azt, hogy tisztelni kell a másik véleményét. Az intolerancia ellen nem törvényekkel kell küzdeni, de a keresztényeket diszkrimináló törvényeket el kell törölni. Itt idézem újra Ferenc pápa szavait: „…ennek az üldöztetésnek van egy feje. A keresztényüldözés feje »jól nevelt«, Jézus meg is nevezte: az e világ fejedelme. Amikor a hatalmasok olyan viselkedésre akarnak kényszeríteni, olyan törvényeket hoznak, amelyek ellentétesek Isten Fiának méltóságával, akkor üldözik Isten gyermekeit, és a Teremtő Isten ellenébe mennek.”

Szent Pál apostol így ír Timóteusnak: „hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel” (2Tim 4,2).

Az evangélium hirdetése minden megkeresztelt közös feladata, amit magától Jézus Krisztustól kap a keresztségben mint alapvető küldetést. Az evangélium hirdetése pedig nem más, mint az igazság kimondása: felelősség és kötelesség minden korban, hiszen Babits Mihály is figyelmeztet bennünket Jónás könyvében, amikor azt mondja: „vétkesek közt cinkos, aki néma”. A Keresztény Értelmiségiek Szövetségének evilági szemmel nézve olykor talán kényelmetlennek tűnő kötelessége az ember tiszteletét és a kulturált, az említett tiszteletből fakadó közbeszédet védeni. Szükséges, hogy legyen bátorságunk megszólalni az egyházat, a keresztény erkölcsöt és tanítást ért támadások idején bárhonnan is érkezzenek azok. Számunkra elsődleges hitünk megvallása, és nem a tömegek szimpátiája, a népszerűség elnyerése.

„Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel” – írta Szent Pál Timóteusnak. Egyesületünk ezért tartja fontosnak a társszervezetekkel megalkotott Az idők jelei tanulmánykötetet, mely féltő és építő kritikát fogalmaz meg az egész magyar társadalmat érintő gondok és veszélyforrásokkal kapcsolatban, de utat és kiutat is próbál mutatni a bajokból és nehézségekből. Az ilyen akciókkal mi is erősítjük hazánk vezetőit és – reményeink szerint – ők is erősödnek nemzetünket és kereszténységünket féltő segítőkészségünk által. Nekünk, a civil egyesület tagjainak érték, mert érezzük a valódi receptivitást és a döntéshozóknak is hasznos, mert általunk a nép hangját hallják. És tudjuk: „Vox populi, vox dei.”

„Európa vagy keresztény lesz vagy nem lesz.” – Az Európai Unió elődjének egyik alapító atyja, Robert Schuman meggyőződése prófétai felhívás. Büszkék lehetünk arra, hogy van még miniszterelnök az Európai Unióban, aki idézi ezt a mondatot, és küzd az Európai kereszténységért politikai területen is!

Schuman hirdette, hogy a demokrácia akkor született, amikor az ember arra kapott felhívást a kereszténységben, hogy földi életét az emberi méltóságnak megfelelően, az egyéni szabadság, valamint mindenki jogainak tiszteletben tartásával, a mindenkit magába foglaló testvéri szeretet gyakorlata révén valósítsa meg.

Mindezt pedig – ahogyan az előzőekben vizsgáltuk – csak „ellenszélben”, evilági hatalmak és érdekek ellenében lehet megvalósítani. Így válik érthetővé az, ami érthetetlennek tűnik: „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa.”

„A hegyi beszéd azokat bátorítja, akik szegények, akik sírnak, akik üldözést szenvednek, és akik eljegyezték magukat azzal a gondolattal, hogy nagy dolgok csak küzdelemből, lemondásból születnek. Krisztus látta, hogy erre az útra nem mindenki lép rá, és a szűk kaput sem találja meg mindenki. Mégis tudta, hogy szava a só, a világosság szerepét tölti be. Sem ő, sem apostolai nem használtak ilyen utópisztikus kitételeket: milyen jó volna a földön élni, ha mindenki követné az evangéliumot. Inkább arra vértezték fel a híveket, hogy ellenkező látszat ellenére is maradjanak állhatatosak a hitben, a reményben és a szeretet gyakorlásában” – fogalmazott Gál Ferenc.

Urunk kereszthalála óta tudjuk, hogy nem könnyű kereszténynek lenni, de azt is, hogy „ha a búzaszem nem esik földbe és el nem hal, egyedül marad; de ha elhal, sok termést hoz” (Jn 12,24).

Fotó: Váli Miklós