Vele mindig számolni kell

Nem értjük azt, miért érzi úgy az Egyesült Államok kormánya, hogy az egész világ rendőre kell, legyen. Vagy nem rendőre, hanem terroristája? Két olyan esemény is felvetette ezt a kérdést, ráadásul nemcsak a nagyvilágban, hanem hazánkban is, amely felháborodással tölthetett el minket.
Az egyik a magyar tisztviselők megrágalmazása, s ezzel kapcsolatban beutazási engedélyének letiltása az USA-ba. Kedves Olvasó: „Te bűnöző vagy! Nem mondom meg, hogy mi a vád ellened, de védekezz!” Ehhez hasonló képtelen, gonosz és infantilis támadással lépett fel az Egyesült Államok, először meg sem nevezett magyar közéleti személyiségek ellen, csak úgy általánosságban. Az abszurd esemény kapcsán a híreket hallgató ember esze megáll, és nem kap levegőt. Hát lehetséges ez? Tényleg a 21. században élünk? Mit nem enged meg még magának a hatalom? Valóban lehet mindenkit ostobának nézni? Meddig lehet még provokálni a türelmes keresztény embereket, vagy éppen minket, magyarokat? A legmegrendítőbb azonban nem is ez!
Inkább az, hogy a magyarországi kollaboránsok hazaáruló módon a saját nemzetük védelme, a tiltakozás helyett a belső támadást vállalják. Melléállnak a külső fenyegetésnek és Magyarországról szajkózzák a kieszelt, koholt rágalmakat, vádakat. Világgá kürtölik: „hazánkban nincs demokrácia, terror van, ahol a szabadságjogokat a kormány veszélyezteti”. Maguk követelik tüntetések randalírozó csőcselékével, hogy saját tisztviselőink mondjanak le.
Közben azt is megtudhattuk, hogy ezek a lépések kormányellenes stratégia részei, mellyel az idegen érdekeket kiszolgálni nem akaró, nemzeti kormányokat kívánják gyengíteni, majd megbuktatni (a cseh kormánnyal ez már megtörtént). Nem kellene-e minden magyarnak saját képviselői mellé állnia külső támadás esetén? Hiszen lehetnek belső nézeteltérések és viták, ellentétek vagy akár ellentétes érdekek csatája, de egy rendes családban, testvérek között, kívülről érkező támadás esetén összezárnak.
Az ártatlanság vélelme nem illet meg minket, magyarokat a világban? Kettős mérce alkalmazásával állunk ismét szemben, mint már annyiszor. Nem a vádat kell megnevezni és igazolni, hanem védekezni üres rágalom ellen? S még ha igazak is a gyanúk, azokat bizonyítani kell, csak utána van létjogosultsága a vádemelésnek. E nélkül csak rágalmazással van dolgunk, ami súlyos bűn. S mennyire sokatmondó, hogy a hazánkban tartózkodó amerikai diplomata újra és újra feltűnik az ellenzék akcióin.
A másik elgondolkodtató tapasztalat a bankban érheti mostanában az embert. Egyszerű folyószámlával kapcsolatos ügyintézéskor botlunk bele az egyoldalú kényszerek következő esetébe. Úgynevezett „FATCA” nyilatkozatot íratnak alá a gyanútlan ügyfelekkel. A terjedelmes és érthetetlen dokumentumot természetesen alá kell írni, hiszen nem tölthetem ott a napot, hogy végigolvassam az iratot, különben pedig majd jöhetek vissza elintézni a saját kis, hétköznapi ügyemet. Csak annyi derült ki, hogy az Egyesült Államok és hazánk között köttetett egy megállapodás, mely szerint ilyen nyilatkozatot kell tennünk. Az általános tájékoztató tartalmát ügyintézőnk sem értette mondván, ő nem jogász, csak végrehajtja, amit neki meghagytak. Az amerikaiak természetesen nem tesznek velünk kapcsolatban hasonló nyilatkozatot. Íme a demokratikus jogegyenlőség a pénzügyi világban egy nagyhatalom és egy kis ország között. Nagyot nyelve aláírtam az elém tolt papírt. Vajon nem hasonló helyzetet teremtenek, amikor „apró betűvel” csőbe húzzák az ügyfelet?
Milyen szerteágazó kényszerek között él korunk embere! Gyermekeink, akik a széthullott családokban kiszolgáltatottak az otthontalanságnak, a láthatás szabályozásának, a barátok közhangulatának. Mindannyian függünk az informatikai rendszerektől, hiszen ha fiataljaink nincsenek rajta a facebookon, nem tudnak hírt szerezni az aktuális programokról, melyekből kimaradnak; az okos telefonoktól, melyeket a társadalom nagy része még nem tanult meg javára fölhasználni: a hatodikos gyerekek már pornófilmeket néznek rajtuk. Kényszerek között őrlődnek a szülők (elsősorban a férfiak), akiknek látástól vakulásig kell dolgozniuk, elhanyagolva a legfontosabbat: szeretteikkel való együttlétet. A fogyasztás diktatúrája közepette belehajszolták a világot olyan tempóba, amelyet már lassan nem tudunk elviselni. Sorolhatnánk, és kérem, soroljuk is magunkban tovább a többi kényszerítő körülményt. Hiszen csak így, tudatosítva lehetünk úrrá rajtuk. Kinek szolgálunk hát? Krisztus Király ünnepe rámutat a mi válaszunkra: ahol Krisztus van, ott van a szabadság. Egyedül az ő szolgálata ajándékoz belső szabadságot, a fenyegetettség közepette megélt biztonságot, mert ő az ÚR. Ez a hitvallás különböztette meg az ősegyház tagjait is a Római Birodalom félelmet keltő üldözései mellett. Szorongattatott helyzetükben megtanulták, hogy önmagukkal legyenek azonosak, hogy az Úrhoz ragaszkodjanak, őt dicsőítsék. Kétezer év óta ma sincs ez másként.
Még egy fontos eszközről meg kell emlékeznünk, amikor fenyegetettségünket átérezzük. Említettük már, hogy a jóérzésű családban, a családtagok jól felfogott érdekében a tagok összetartanak. Egységben az erő – ez az ősi tapasztalat, ilyen egyszerű. Éppen ezért eltökélten szolgálja a KÉSZ a magyar nemzet egységét. Óriási jelentőségű látogatást tettünk Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepén Kassán az ősi dóm búcsúünnepén. Négy magyar közösség képviselői, mintegy ötvenen találkoztunk a Szent Gellért Pasztorációs és Oktató Központot látogató felvidéki honfitársainkkal. Rajtuk kívül jelen voltunk az anyaországból KÉSZ-tagok, a Vajdaságból a Keresztény Értelmiségi Kör képviselői, valamint Kolozsvárról a főesperes, aki az ottani kapcsolatunk mozgató rugója.
Tanulságos, megszívlelésre érdemes információkkal gazdagodtunk. Mindenekelőtt föl kell ismernünk, hogy mennyire másként élnek az elcsatolt területek magyar közösségei. Ami Kárpátalján nélkülözhetetlen segítség, az Kassán sértés. Ami a szórvány magyarságban, Stuttgartban (az Erasmus Kör ugyancsak társszervezetünk) magától értetődő, az a Vajdaságban ismeretlen. Ami a Felvidéken bevált egyházi gazdálkodási mód, az itthon egészen másként működik. Amikor tehát egymáshoz indulunk, nem a magunk elképzeléseit kell dédelgetnünk, nem az előítéleteink az iránymutatók, hanem ők maguk, az adott terület népessége. Először őket kell meghallgatnunk, empátiával megismernünk, velük beszélgetnünk a saját környezetükben. Nem a magunk feje szerint kell melléjük állnunk, hanem az ő igényeik szerint. Fölmérhetetlen károkat okozhatunk akár jó szándékkal is. Alkalmatlan jótéteménnyel kiüríthetünk magyar iskolákat, sérelmet ejthetünk önérzetes, érzékeny testvéreinkben és kellemetlen csapdahelyzetbe taszíthatunk egész nemzetrészeket. Így járhat a nagypolitika csakúgy, mint az alsóbb szintű szerveződések. Legyünk tehát nagyon alázatosak és figyelmesek, amikor magyarságunk egységén munkálkodunk!
Mindebből világossá vált, hogy közösen kell gondolkodnunk, együtt dolgoznunk a jövő tervein. Ennek érdekében január utolsó hétvégéjén szakemberek segítségével munkatalálkozót szervezünk Budapesten. Itt kívánjuk megtervezni a jövőt, elkészíteni programjainkat, megtalálni az együttműködés leghatékonyabb formáit. Két eseményben már megállapodtunk: tavasszal közösen Mariazellbe zarándokolunk, ősszel pedig Kassán rendezünk keresztény értelmiségi konferenciát arról, hogyan tudják az egyes szakmák képviselői betölteni evangelizációs küldetésüket.
Tisztában vagyunk azzal, hogy nem fogjuk megoldani a szétdarabolt magyarság megmaradásának problémáját, de kötelességünk megtenni a tőlünk telhetőt. Amennyiben ezt mindenki megteszi, akkor reménytelibb jövő elé nézünk.
Ismerjük a statisztikai adatokat, a szociológiai felmérésekből kirajzolódó tendenciákat. A hit azonban meggyőz arról, hogy van olyan tényező, amellyel a szakemberek nem számolnak: ő a mindeneket kezében tartó, gondviselő Isten. Ő tudja a terveit és azok okát. Mi pedig benne bízunk és tudjuk: végzései, melyek mindenkor valóra válnak, számunkra üdvhozó rendelkezések.
Ő az, aki megszabadít minket ellenségeinktől, legyünk azok akár saját magunk. Kérjük a Szentlélek világosságát, hogy felismerjük, ami helyes, s ami békénkre szolgál!
Osztie Zoltán
a KÉSZ elnöke



