JEL újság

Veled vagyok...

Simon István2023.11.29

Egyedül nem megy, énekelték valamikor Sándor Pál filmjében, a Ripacsokban. Valóban, egyedül nem megy, vagy ha megy is, csak egy darabig, aztán megáll a verkli.

Csecsemőkorunkból hozzuk magunkkal azt a bizonyos szeparációs félelmet, amely a magánytól, az elszigetelődéstől, az elhagyatottságtól való kétségbeesés okozta félelem. Ezt leginkább akkor érezzük, amikor nehézségeink vannak, vagy felhők tornyosulnak a fejünk fölé, és nincs a közelben valaki, akinek a segítségében reménykedhetünk. Ilyenkor „a semmi ágán ül” szívünk „és kis teste hangtalan vacog”, mert senki sincs velünk, magunkra maradtunk. Ugyancsak József Attila írja: „Nem emel föl már senki sem, / belenehezültem a sárba. Fogadj fiadnak Istenem, / hogy ne legyek kegyetlen árva.” „Isten szeme mindent lát”, így a magányos ember vergődését is látja, és ezt üzeni neki: „ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok a te Istened!” Mózesnek is csak ennyit mondott magáról az Úr: „Vagyok, aki vagyok” (2Móz 3,14), igazán sosem tudhatod meg, hogy ki vagyok, csak egyet tudhatsz rólam, azt, hogy veled vagyok, veled leszek.

Az angyal szerint a Máriától születendő gyermeknek az Immánuel nevet kell kapnia, ami azt jelenti, hogy velünk az Isten. Tehát a „veled vagyok és a velem vagy” érzése nem csak az ember, de az Isten számára is kardinális kérdés. Igazából minden emberi kapcsolat alfája és ómegája ennek a „veled vagyok – velem vagy” attitűdnek a megérzése.

„Én és az Atya egy vagyunk” – mondja a Jézus, aki a kereszten függve, még fájdalmas elhagyatottságában is érezte az Isten közelségét. Pilinszky János a pokol hetedik körében megnyugodva konstatálja, hogy nincs egyedül, az Isten ott is vele van. A status quo ugyan nem változik, marad a pokol, de nem egyedül kell szenvednie benne. „Itthon vagyok. / Engedd, hogy lepihenjek / és meggörbülve elaludjak végre, / hiszen itt is jelen vagy.”

A „pokoljárásunk” akkor lesz igazán elviselhetetlen, ha végleg magunkra maradunk. Horribile scriptu, szörnyű leírni, de gyakorta megesik, hogy magára hagyják azt, akinél súlyos, netán gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak. Hála Istennek az ellenkezője is megtörténik, vagyis nem hagyják magára azt, akinek reménytelenné vált a helyzete. Ismerek egy házaspárt, akivel a „veled vagyok – velem vagy” érzése és gyakorlata csodát tett. Az asszony több mint húsz esztendeje halálos betegségben szenved, de az elkerülhetetlent mindeddig sikerült elkerülnie. Mi lehet a titka, mi az, ami életben tartja? Az, hogy nincs egyedül, hogy a férfi nem csak a karján, szinte a tenyerén hordozza ezt a szemmel láthatóan is törékeny, beteg asszonyt. Ahányszor találkozom velük vagy látom őket, mindig meghatódom. Semmi sietség, lassan sétálnak, egyik lépést követi a másik, miközben egymásba karolva, egy testté és egy lélekké összeforrva lépegetnek. Messziről látszik a fenyegető betegség és a kimondhatatlan ragaszkodás a „veled vagyok, te pedig velem”, és nem engedjük el egymás kezét, bármi is legyen. Meg vagyok győződve róla, hogy ez az asszony már régen nem lenne az élők sorában, ha naponta nem élné át a szeretet csodáját, nem hallaná meg a „ne félj, mert én veled vagyok” bátorító üzenetét. Egyedül nem megy, de együtt a „veled vagyok – velem vagy” csodát is tehet velünk, élni és meghalni is segíthet.

Az egyik idősek otthonában történt egy ugyancsak megható történet, ahol kilencvenen túl is van élet és barátság. Kati néni és Lencsi néni először csak kedvelték egymást, később azonban össze is barátkoztak. Kati néninek nem volt senkije, soha nem ment férjhez, családtalan maradt. Megöregedvén egyetlen, igazi emberi kapcsolata, akivel a „veled vagyok – velem vagy” még átélhető volt számára, az a barátnője volt, akivel gyakran elbeszélgettek. Egyszer egy ilyen beszélgetés során megkérte idős barátnőjét, ha ő megy el előbb, maradjon mellette mindaddig, míg örökre le nem hunyja a szemét. Egy idő után valóban ágynak esett, és ezzel kezdetét vette a „nagy utazásra” való felkészülés. A barátnője annak rendje-módja szerint reggel odaült az ágyához, és estig mellette maradt. Eleinte még beszélgettek is egymással, később már csak Kati néni mondott valamit, aztán már ő se. Teltek-múltak a napok, egyre nehezebb és fájdalmasabb időket kellett megérnie, végül már nem evett, nem ivott, csak csöndesen, békésen haldoklott. Eközben egy pillanatra se hagyta magára öreg barátnője, az ágyánál ült reggeltől estig, olykor elmormolt egy-egy imát, olykor meg elszundikált, de mindvégig kitartott mellette.

Nem tudni, hogy valójában kinek volt fontosabb ez a „veled vagyok – velem vagy”; annak, aki kérte, annak, aki megígérte vagy mindkettőjüknek, talán az Istennek? Egy bizonyos: a halál pillanatában nélkülözniük kellett egymást, mivel az exitus éjszaka következett be, amikor mindenki aludt. Ám ez sem tudta meg nem történtté tenni azt a hosszúra nyúló, közös agóniát, amely a „ne félj, mert én veled vagyok” jegyében történt. Mindig meghatódtam, amikor megláttam a két időst, az ágyban fekvőt és a széken ücsörgőt, akik mindhalálig ragaszkodtak egymáshoz. Úgy hiszem, keveseknek adatik meg, ami nekik megadatott, egyik a másikát el tudta kísérni azon az úton, mely félelemmel tölti el a szívünket, mert az ismeretlenbe vezeti lépteinket.

„Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened.”

Mit jelenthet ez számunkra? Azt, hogy az Isten szeretné magát pozicionálni velünk kapcsolatban. A „veled vagyok” azt üzeni nekünk, hogy nem alattunk vagy fölöttünk, előttünk vagy mögöttünk, hanem mellettünk van, tehát nem alá- vagy fölérendeltségről van itt szó, hanem kísérésről. Amiként Jézus hazáig kísérte az emmausi tanítványokat, akként akár minket is kísérhet az Isten. A kísérés pedig lényege szerint minden erőszaktól mentes, támogató együttlét, amelyben semmi sem kötelező. A „veled vagyok” az Isten szótárában nem az ember szorongatásáról, hanem helyzetbe hozásáról, bátorításáról szól, mert „az Isten nem hatóság, hanem Mindenhatóság”, mondta egyszer egy „gyermeklelkű” barátom. Ez olyan szép, hogy nem is lehet igaz, ellenkezhetne valaki, pedig igaz, valóban ilyen Istenünk van. Az egyetlen és legfőbb bizonyság erre az Evangélium Krisztusa, aki e földön járva minden szavával és tettével az Isten emberszerető jóságáról tanúskodott. Ezért is hívták Immánuelnek, ami annyit tesz, hogy velünk az Isten. A „ne félj, mert én veled vagyok” ígéretes Igéje általa öltött testet a világban.

Jézus az isteni „veled vagyok – velem vagy” igézetében élte az életét. Ily módon az élete szűnni nem akaró párbeszéd volt ama láthatatlan, túlnani világgal, amit ő Isten országának nevezett. Azonban ez az ország nem a felhők fölött létezett számára, hanem a földön, az emberek között. „Az Isten országa közöttetek van” (Lk 17,21) – mondta, vagy bennetek fészkel, mint a madár. Mintha ezt akarta volna mondani ezzel: a „veled vagyok – velem vagy” közöttetek valósulhat meg, a köztetek lévő kapcsolatokban, ahogy egymást kíséritek azon az úton, melyen útitársak vagytok. Amíg ezt teszitek, veletek lesz, mellétek szegődik az Isten. Csak ügyeljetek arra, hogy mindig a szeretet nyelvén szóljatok egymáshoz, ami nem csupán szép szavakat jelent, hanem figyelmet, türelmet, megértést és elfogadást, egyszóval irgalmasságot. Erre mindenkinek szüksége van, az erőseknek is, de a gyöngéknek kiváltképpen. Az ilyenek az élet árvái, az Isten kicsinyei, ne feledkezzetek meg róluk, legyetek velük mindig, s meglátjátok, veletek lesz az Isten is!
A „ne félj, mert én veled vagyok” biztatása akkor lesz igazán hatékony, ha elér egészen a szívünkig és válaszolunk is rá: „velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nékem” (Zsid 13,6). Félelmetes világban élünk, mégse kell annyira félnünk, mert nem vagyunk egyedül, velünk az Isten.

Ha velünk van, miért történik annyi fájdalmas, sőt tragikus dolog ezen a világon? Si Deus est unde malum? Ha van Isten, honnan a rossz? Mi sem tudjuk mindig megóvni a szeretteinket, de jóban-rosszban velük vagyunk, velük maradunk, miként Isten, aki mindig velünk van, tűzön-vízen át elkísér bennünket. „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg. Mert én, az Úr vagyok a te Istened, Izrael szentje, a te szabadítód!” (Ézsaiás 43,1-3).

Amikor Jézus végleg búcsút vett a tanítványaitól, az utolsó szó jogán ezt ígérte nekik, nekünk: „Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20). Ha ez így van, márpedig így van, akkor nem kellene félnünk se az élettől, se az Istentől, se egymástól, mert „ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” (Róm 8,31) Bizonyára vannak és lesznek ellenségeink, beleértve a Gonoszt is, de újra és újra fülünkben cseng a bátorító szó: „ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok a te Istened!”

 

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

A semmiből érkezett nemzeti hős

A futball Európa-bajnokság június 14-én veszi kezdetét. A tornára kijutott magyar csapat Svájc ellen lép először pályára június 15-én. A magyar részvételt nagyban köszönhető Marco Rossi szövetségi kapitánynak, akiről nemrég egy kötet jelent meg.

A remény zarándokainak – még a jubileumi szentév előtt

A történet egy délközép-franciaországi meseszerű falucskában kezdődik. A kicsiny falu neve Saint-Simon, Aurillac város határától mintegy öt kilométerre. Ennek plébániája őrzi azt a magyar emlékhelyet, amely baráti kapcsot jelenthetne a magyar és a francia katolikusok között.

Három az egyben

Az általunk valóságos Istennek és valóságos embernek vallott Jézus Krisztus végső soron urunk, barátunk, testvérünk, örököstársunk, ítélő bíránk… Hogyan lehet ez mind igaz? Nem tudjuk, és mégis valljuk, hogy igaz.
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!