Most nem a szilvás, vagy a túrós változatra gondolok, hanem arra, ami a torkunkon szokott akadni, mikor valamilyen irányú – negatív vagy pozitív – érzelmi viharba kerülünk.

Ismét mi. Lehet, hogy pontosan kevesen tudnák megmondani, miért is ez az aláírásgyűjtés a kisebbségekértAz ellenzők „megint valami székely hőbörgős” felkiáltással intézik el a dolgot. Még a támogatók derékhadának is igen vázlatos, hiányos és igen pontatlan válasza lenne erre a kérdésre – azt hiszem.

– Melyik a kedvence? – szegezte nekem a kérdést a megyei hírlap munkatársa a Kárpát-medencei Magyarság Evangelizációjáért (KÁMME) Alapítvány által szervezett fotókiállítás megnyitóján Békésen. Habozás nélkül arra a kettőre mutattam, melyeket első látásra a szívembe zártam.

Érdekes, egyben ingoványos terület is ez a téma. Az, mert gyarló emberként hajlamosak vagyunk mitizálni mindent, de elsősorban saját „fajtánkat”. Még egyszerű közemberként is el-elragadtatjuk magunkat, és azt mondjuk, akár fennhangon is, hogy nincs a magyarnál szebb, jobb, okosabb ember a világon.

Azt gondoltuk, a Föld urai vagyunk, ezért kaptunk egy betegséget, hogy ez az egészen aprócska láthatatlan valami alázatra tanítson minket, iránymutatást adjon és egy kis megbékélést is. Ez a betegség nagyon sok mindent elvesz tőlünk, ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy újból észrevegyük, mi a legfontosabb az életben.