Latin eredetű e szó, kiválót, elsőrendűt, kiválogatottat, előkelő társasághoz, egy közösség színe-javához tartozót jelent. Aki az elithez tartozik, az egy magasabb szintű vagy rangú – általában kisebb csoport – tagja, mely jellemzői miatt kiemelkedik a többi közül (szakmai, társadalmi, képzettségi stb. szintje miatt), így méretéhez képest sokkal nagyobb befolyással, jelentőséggel rendelkezik, mint más.

Lengyelországba szervezett adventi zarándoklatot a KÉSZ. Menet, a buszon kisfilmet néztünk, mely a Czestochowába tartó Fekete Madonna-zarándokvonatról szólt. Beszélgetés foszlányai hallatszottak, kicsit háttérbe szorult a vetítés. Pedig ugyanide tartott kis csapatunk is.

Ez a nap az egyiknek piros betűs ünnep, a másiknak gyásznap. De attól a közös élet még megy tovább, s bizony mondom, békében telne-múlna, ha "Dél csillagai" és csatlósaik nem szítanák a gyűlölet előbb-utóbb őket is megperzselő lángját.

Gyakran használjuk e szót. Általában tisztát értünk alatta. Ha fizetésről van szó, leginkább azt gondoljuk: mennyi marad a zsebünkben, ha „meghámozzák” a bruttónkat? De érdekes másért is ez a szó.

Ráth-Végh István Az emberi butaság kultúrtörténete című trilógiájában úgy állít görbe tükröt az emberi gyengeségek, gyarlóságok elé, hogy bárki élvezettel lapozhatja írásait, és derül a sokszor hihetetlennek tűnő olvasottakon, miközben mégsem veszíti el a reményét abban, hogy furcsa világunk előre megy, halad.

Ha jót akarunk magunknak, szeretteinknek, felebarátainknak, akkor tanuljuk meg az igen használatát. Ne azt mondjuk, gondoljuk, hogy nem akarok beteg lenni, hanem azt, hogy igen, egészséges akarok lenni!

A jelen választási kampányban induló egyik párt vezetője kijelentette, hogy kormányra kerülése esetén bizottság állna fel, hogy kivizsgálja az egyház(ak) pedofíliával kapcsolatos ügyeit. Egyházi személyként nem feladatom belefolyni a politikai vitákba, az ügy megszólítottjaként azonban véleményt formálhatok.

Nem tudom, ki hogy van a gyermekkori telek emlékével. Magam, ha rágondolok, a szüleimnek is derékig érő havak jutnak eszembe, vagy a két km-es út az állomástól hazáig, melyen hol az anyám, hol az apám ölében ültem, s araszoltunk az éjszakában és akkora volt a hó, hogy lelógó kezemről lesodorta az egyik kesztyűt.

Olvasom, hogy elárverezték Rippl-Rónainak az úgynevezett „kukoricás” korszakából való első képét, amely 1907-ben készült, s a licitet meghirdető galéria szerint a „kaposvári otthonképek lírai és legfrissebb darabja”. A Piacsek bácsi a sárga szobában című alkotás ötvenöt millió forintos kikiáltási árról indult, s végül nyolcvanmillió forintért kelt el.

Az újságíró már csak ilyen: kérdez, s ha teheti, a mélyre ás. Akár a lélek mélyére, hogy megtudja, interjúalanyának milyen a kapcsolata a Teremtővel.

Nehéz, izgató, talán megválaszolhatatlan kérdés, hiszen a kézenfekvő válasz az volna, hogy magyar az, akinek szülei, felmenői is azok voltak. Ám, ha ez így van, akkor ma a magukat magyarnak vallók jó részét ki kellene zárnunk nemzetünk sorából.

A következőkben – kicsit csúsztatva a történelem idősíkjait – Tiborc, ki tisztességről és becsületről beszél, mi volnánk, mai magyarok. Mátyás pedig a mindenkori hatalom. Panaszainkat kívülről tudjuk, nem sorolnám őket, ám arról a zsinórmértékről, amely bárminő kormány irányadója kellene, hogy legyen, tán ejthetünk néhány szót.