Vili bácsi

Vili bácsit mindenki csak Vili bácsinak hívta, ő volt a falu plébánosa. Nem hívták se atyának, se plébánosnak, se tisztelendőnek, se tiszi bácsinak, csak Vili bácsinak. Igaz, másként nem is hívhatták, mert nem szívelte, ha megsüvegelik, az egyszerűséget, a barátságot szerette.

Reverendában nem sokat látták, még a nagy öregek se emlékeztek arra, hogy Vili bácsi gyakran magára öltötte volna a papok hétköznapi viseletét, kissé komor, tekintélyt parancsoló, földig érő, fekete öltözetét. Ehelyett inkább egyszerű ruhákban járt, többnyire melegítőben, de a tisztaságra, ápoltságra mindig adott. Vili bácsi jóval túl volt már a hetvenen, de a termete inkább hasonlított egy vékonyka, kamaszodó ifjúhoz, mint egy öregemberhez, így frissen, fürgén járt-kelt a nagyvilágban. Simára borotvált, kissé csontos, mosolygós arca, kék szemei, széles, magas homloka, kevéske ősz haja egy mesebeli öregapóra emlékeztettek, akihez bárki fordulhatott tanácsért, sőt kalácsért, mert mindenkin segített. Ha Vili bácsi akár a plébánián, akár az utcán találkozott az emberekkel, befogadta őket, mindenkit meghallgatott és azzal, ahogy hallgatni tudott, mindenkinek reményt adott. Olyan volt, mint egy öreg fa, amelynek az árnyékában bárki meghúzódhatott, mint egy menedékház, ahová a vihar elől bárki bebújhatott. Mindenki, akivel csak találkozott, vendégségben érezhette magát nála, a mosoly, a jó szó és a hallgatás volt számukra a szíves látás, a szívélyes fogadtatás. Vili bácsi olyan volt, mint egy egyszemélyes panasziroda, mindenkit meghallgatott, mint egy jóságos szállásmester, mindenkit befogadott, mint az Isten kinyújtott keze, mindenkit megsimogatott, aki közelébe került. Mindezt önzetlenül, jókedvéből tette, nem várva senkitől, hogy bármivel is viszonozza neki. Prédikációiban gyakran emlegette az Isten emberszerető jóságát, amit olyan komolyan vett, hogy maga is szüntelenül gyakorolta. Hasonló volt, mint Szent Ferenc, a mezítlábas rendalapító, aki mindenkit a testvérének tartott.

Vili bácsi képes volt arra, amire nem sokan:

aprópénzre tudta váltani a hitét,

volt miből adnia a rászorulóknak. Egyszerűen élt és prédikált, pedig tudós pap volt, annak idején doktorált is. Bécsben tanult teológiát, a Collegium Hungaricumban József Attilával is megismerkedett, amire mindig büszkén emlékezett. Szépreményű ifjú volt, aki előtt nagy jövő állt, mégis egy Kalocsa melletti kis református faluban töltötte az életét, melyben vasárnaponként templom híján egy aprócska imaházban mondhatott csak misét. Vili bácsi azonban nem volt nagyravágyó, meg volt győződve róla, hogy Ordason is – így hívták a falut – ugyanúgy az Isten tenyerén lakik, mintha bárhol másutt lakna ezen a világon. Az pedig, hogy ebben a parányi kis faluban élte le az életét, egyszerre két dolognak volt köszönhető: az Ördög és a Jóisten munkájának.

A háború utáni években Vili bácsi ugyanis súlyos tüdőbetegségben szenvedett, olyannyira, hogy lemondtak róla az orvosok. Hosszú ideig kórházban ápolták, Isten iróniája, hogy Rákosi Mátyás nevelt fiával, Vologyával feküdt egy kórteremben, akivel jókat beszélgettek Istenről, hitről meg minden egyébről, ami a nyelvükre jött. Sorstársak voltak, valamennyire össze is barátkoztak egymással. Vili bácsit nem tudták meggyógyítani, de a kórházból kiadták, mivel helyszűkében voltak. Ekkor az egyházatyák úgy döntöttek, hogy a tehetséges, fiatal papnak a hátralévő rövid időre még dispoziciót adnak egy Duna menti falucskába, hogy addig se tétlenkedjen. Vili bácsi nem élni, hanem meghalni került Ordasra, csakhogy az égiek másként döntöttek. A kavernák eltűntek, a beteg meggyógyult és több mint negyven esztendeig szolgált abban a tenyérnyi kis katolikus imaházban, ahová meghalni küldték annak idején.

Később már szerencsét próbálhatott volna másutt is, de ő mindhalálig hű maradt azokhoz, akik halálos betegen is elfogadták papjuknak. A munkamegosztás szerint az Ördög munkája volt a betegség, a Jóistené pedig a gyógyulás. Meg még valami: az ordasiak üdvössége. Mert, mi tagadás, a faluban élő katolikusok és reformátusok bizony nem szívelték egymást, az ellentétek kialakulását még az ellenreformáció idejéből datálták. A szóbeszéd szerint a Kalocsáról érkező „hittérítők” a kereszttel verték azokat a reformátusokat, akik nem akartak visszatérni a régi hitre. Ezért aztán az ordasiak nem szerették se a keresztet, se a katolikusokat, meg többségben is voltak, így némi hübrisszel tekintettek a másik felekezet tagjaira.

Vili bácsi megjelenése igencsak zavarba ejtette a protestánsokat, mert ilyen kedves, jóságos katolikus emberrel, pláne pappal még sohasem találkoztak. Egyre kevésbé emlegették a múltat, kezdték megérteni, hogy tényleg csak egy Istenünk van, aki se nem református, se nem katolikus, egyszerűen csak Isten, és mindenkit egyformán szeret. Igaz, hogy az ökumené, az egység nagy álma a lelkekben és az egyházban még váratott magára Ordason is, de Vili bácsit kivétel nélkül mindenki tisztelte és szerette, a fiatal református lelkész pedig példaképének tekintette.

Mi volt a titka? Talán a nyitottsága, a nagylelkűsége, a tudása és a néhány hibája, amik igazán emberivé tették. Szerencsére a szentek is emberek. Szentek, de nem hibátlanok, miként Vili bácsi sem volt az. Szerette az embereket, mindenkihez volt egy jó szava, mindenkit meghallgatott, így az időből gyakran kifutott, apró késedelmeiből pedig a híveknek is kijutott. A „szeresd felebarátodat, mint magadat” jézusi parancsának sem mindig tett eleget, ha másokról nem is, de magáról gyakran megfeledkezett, télen könnyen megfázott, mert nem öltözködött elég melegen, nyáron meg, ha ivott, hamar megártott neki a hideg víz. Ilyenkor a földi gondviselője, Vica néni nem győzte kúrálni és korholni, ő pedig némán, megadással tűrte a fejmosást, miközben irigykedve gondolt a tanítványokra, akiknek az utolsó vacsorán Jézus, akit ő annyira szeretett, csak a lábukat és nem a fejüket mosta meg.

Az evéssel, ivással sose volt gondja, mindkét dologban mértékletes tudott lenni, de egy szenvedélye mégiscsak akadt: szeretett lottózni. Koronkint csendesen, feltűnés nélkül elhagyta a plébániát és a postára sietett, ahol egy sarokba húzódva lottószelvények lázas kitöltésébe kezdett. Vajon miért akart nyerni, hiszen a pénz sosem érdekelte, szinte olyan puritán életet élt, mint Diogenész, akiről tudni vélik, hogy hordóban lakott és egy kanál volt az összes ingósága, amit később eldobott, mert látott egy gyermeket, aki kivájta a cipója belét és azzal falatozott. Mi motiválhatta Vili bácsit a lottózásban, nem tudni, talán a jótékonyság, mert magára sohasem költött, de másokon szívesen segített.

A nagy nyeremény természetesen elmaradt, így sohasem derülhet ki immár, hogy mire költötte volna a pénzét a huszadik század egyik névtelen szentje, akit Jézus bizonyára így vigasztalt meg: „elég néked az én kegyelmem”, mert a te szegénységed az én gazdagságom. Vili bácsi egész életével az Isten emberszerető jóságáról tanúskodott, de a halálában sem történt ez másként, amikor elhangzott a hívó szó: „jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokra bízlak ezután, menj be a te Urad ünnepi lakomájára!” (Mt 25,21). Vili bácsi örökre lehunyta a szemét, nagy fényességet látott, és szerényen, mosolyogva helyet foglalt az Úr ünnepi lakomájának pompásan megterített asztalánál.