Visszatekintő figyelem

Kuriózum, hogy a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett debreceni író, Tóth-Máthé Miklós, református létére a katolikus Bakócz Tamás érsekről írt drámát. A darab ősbemutatóját a témához igazán illő helyszínen, az Esztergomi Várszínházban, telt ház előtt tartotta a Zanotta Art Egyesület.

A történelmi drámák létrehozóinak egységesen természetes szándéka, hogy egy-egy korszakba visszavezessék a közönség figyelmét. A nagyrahivatott című darab nem pusztán egy történelmi korszakot megidéző mű, hanem különösen fontos igénye, hogy jelenetenként keresztény erkölcsi erényeket, emberi megpróbáltatások kiváltotta eredményeket mutat fel máig ható példaként, mint a halálon túli hűség, a haza szeretete. Őrzi a magyarság eszményét, hordozza a hit szelídségét és egyben a spiritualitás erőteljességét. A dialógusokon fokozottan alapuló kezdeti didaktikus vontatottság a második felvonásban feloldódik a fordulatos cselekmény mozgalmassága által, hatványozottabban terebélyesítve a történtek belső lelki ívét, kisugárzásának erejét. A jelzésszerűen tömör jelenetek arra nyújtanak alkalmat, hogy az iskolai tanulmányainál több, akár szubjektív tényezővel szembesüljön a történelmi ismeretekkel valamelyest tisztában lévő, befogadó néző. Magam ugyan kissé nehezen képzelem el, hogy II. Ulászló király öltözködés közben fogadta az érseket, ám szimbólumértéke így is lehetséges. Rögtön az első jelenetben kibontakozik a Rómából Budára üdvözlő harangzúgás kíséretében érkező Bakócz érsek személyisége, amikor az áhított pápává választása meghiúsulásáról számol be.

A cselekmény, miközben a török támadás visszaverésének gondolata körül forog, alapos teret enged a szereplő személyek, különösen Bakócz érsek lelki vívódásainak. Határozott megoldásnak látja a keresztes had bevetését, hogy a törököt már a mai Dél-Európa horvátországi területén visszavonulásra kényszerítse, s e szándékkal bízza meg Dózsa Györgyöt a parancsnoklással. Az események változékonyan pörgő képzeletbeli kereke azonban a jobbágyok és az urak, és utóbbiak egymás közötti viszálykodásába fullad, az áhított egység megtörik a bosszú által. Bakócz, a meghiúsított keresztes hadjárat feletti bánatában Zápolya szemére veti: „Hát, ezt érdemelte ez az ország? Felfogta ezt, nagyságod? Akkor majd igen, ha a török megindul ellenünk. Akkor jusson eszébe, hogy milyen nagy szükség lett volna az összefogásra, és nem a magyarnak a magyart ölni!” (Hány történelmi esélyünket szalasztotta el, amikor a magyar a magyar ellen fordult? Aki jól figyel, az észlelheti a színpadról a későbbi korszakokra vonatkoztathatóan is értelmezhető üzeneteket.)

A darab végén az idős Bakócz Tamás a gyermekkorára emlékeztető, kis fából készült keresztre utalva mondja ki: „És rádöbbentem arra is, hogy Isten sohasem a származásunk szerint ítél meg bennünket, hanem aszerint, hogy származott-e valami igazán neki tetsző is mulandó életünkben.”

Árkosi Árpád rendezésében, véleményem szerint, kiemelkedik a főszereplő Horányi László megfontolt Bakócz Tamása, kimagasló alakítást nyújtott a Bornemisszát megformáló Körtvélyessy Zsolt, Tarpai Katalin érett Bakócz Katalinja komoly művészi reményeket ébreszt, Ivaskovics Viktor Ulászlója és Ferenci Attila Zápolyája szintén emlékezetes marad. Senkit sem lehet elmarasztalni a társulatból, mert az epizodisták szintén helyükön hozták színpadi figuráikat. Úgy gondolom, hogy a darabot bemutató vándorszíntársulat a (muszájból egyszerűségre törekvő) díszletek, kellékek, jelmezek tekintetében sem vallott szégyent a mű színrevitelében. Napjaink középiskolás tanulóifjúságának – bizony – javára válik a hasonló szellemiségű színdarabok megtekintése, amire jelen esetben a tájoló színészek az ország több városában adnak alkalmat.

Zsirai László

fotó: esztergomivarszinhaz.hu