Volt egyszer egy IV. C.

Életünk ideje hetven vagy ha több nyolcvan esztendő (90. Zsoltár)

Elmúltunk hetvenévesek, ötvennégy éve érettségiztünk, majd hatvan éve ismerjük egymást. „… pusztulunk, veszünk, / Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!” (Tompa Mihály), nemzedékünk. Egyre fogyunk, hajdani osztálytársainknak több mint a fele elhunyt, most egy esztendő leforgása alatt kettő is. Legelső hallottunk Tóth Lacika volt, aki a suliban egy nála nagyobb sráccal birkózott, elestek, megütötte a fejét, harmadnapra halott volt. 

Másodikosok lehettünk, Irénke, a szép és fiatal osztályfőnök, akibe jó néhányan szerelmesek voltunk, sírva jelentette be Lacika halálát. Mi, hajdani kamaszok, még az élettel se tudtunk mit kezdeni, nemhogy a halállal. Kénytelenek voltunk úgy tenni, mint a felnőttek, elfogadtuk azt a számunkra érthetetlen, értelmetlen dolgot, amit ők úgy hívtak, hogy halál, és elfogadtuk azt is, hogy Lacit, aki olyan volt, mint mi, egy volt közülünk, nem látja többé a szemünk. Ezután nem lehet már velünk, hittük is meg nem is, hogy ennyi az élet, hogy ez előbb vagy utóbb velünk is megtörténhet, de az „élet él és élni akar”, mi pedig habzsoltuk az életet, kerestük a „szántóföldbe rejtett kincset”, az ifjúság nekünk szánt ajándékait. Barátságot, szerelmet, szabadságot, a megálmodott, vágyva vágyott, karnyújtásnyira lévő boldogságot. Lázadtunk is, amennyire csak lehetett, megnövesztettük a hajunkat, amit olykor galádul lenyírattak. Farmert viseltünk, ha sikerült csodával határos módon, jó drágán az Ecserin beszereznünk. Ha nem, akkor a kamasz ember kordot hordott, az osztály suli buliba járt, előtte bátorítót ittunk, csodáltuk a lányokat. Táncoltunk, Illést, Omegát és Kexet hallgattunk, építőtáboroztunk. Politikáról nem beszéltünk, bár a szót nem ismertük, de azért konspiráltunk, tudtuk, hogy egyet gondolunk. Igyekeztünk a Marx-, Engels- és Lenin-festmények és -szobrok jótékony árnyékában meghúzódni, és túlélni az elvtársi időket. Akkoriban a megosztottságot még hírből sem ismertük, cinkos társai voltunk egymásnak, és azok is maradtunk. Ma is a túlélésért harcolunk, immár a szó szoros értelmében, hiszen már alig vagyunk, de összetartozunk, összekovácsolt bennünket az idő. Nem az a négy esztendő, hanem az ötvennégy utána jövő, mire megöregedtünk egy családdá lettünk. 

Van közöttünk nyugdíjas vállalkozó, igazgató, szerelő, kereskedő, idegenvezető, dandártábornok, elit taxis és pap, de volt közöttünk festőművész, buszsofőr, népművelő, csillagász és még sok más. Sokfélék voltunk és vagyunk, de az egység és a sokféleség nem zárják ki egymást, ha van szeretet. Minket az idő és az élet megtanítottak egymást szeretni. Jövőre veletek ugyanitt – mondjuk minden évben, minden búcsúzáskor, miközben arra gondolunk, hogy látjuk-e még egymást, vajon ki lesz közülünk a következő, elmúlásnak elköteleződő, öröklétbe lépő, mint Zoli és Attila. Most már ők is, ti is hiányoztok, örökös hiányzók letettek, miként a többiek.

Mintha megfeledkeztetek volna magatokról és rólunk, a negyedik C-ről, a Mester utcáról és a Fáyról, arról, hogy mi, akik megmaradtunk „őrzők vagyunk a strázsán”, őrizzük egymást, az időtlen időt, azt az egyszer volt, hol nem volt világot, melynek ismeretlen ismerősei voltunk. Őrizzük azt a hajdanvolt vicces valóságot, amit manapság Kádár-korszaknak neveznek, s amin bizony nem mindig tudtunk nevetni, de ma már tudjuk, hogy áldott volt minden perce, minden örömmel és bánattal, álmokkal és vágyakkal megrakott órája, mert az volt a mi fiatal életünk, az ifjúságunk. Igaz, nem nagyon értettük, hogy mi történik velünk, mert az életet előre éljük, de visszafelé értjük meg. Ma már tudjuk, hogy Zelk Zoltánnak igaza volt, amikor ezt írta: „Ha átgázolva a tengereken, / az öregség csuszamlós / földrészét megtalálod, / visszanézve, látod: / az ifjúság / fölbokrétázott csillagok alatt, / mindig zöld évszakokban járva, / zsákmánnyal megrakott napokkal is / kudarc kudarc kudarc – / megöregedni! / az a győzelem.” (Az öregség dicsérete). 

Akkoriban még nem gondoltunk az öregségre, úgy hittük, hogy miénk a világ, Isten szép világa, bár Istenről egyáltalán nem illett beszélni. Urak akartunk lenni, nem szolgák, „De jaj, Szolga csak egy van: az Isten / s uraktól nyüzsög a végtelenség” (Weöres Sándor). Ezeknek az időknek voltatok tanúi ti is, Zoli és Attila, de mintha meguntátok volna a tanúskodást, csatlakoztatok azokhoz, akik immár az Isten tenyerén és a lelkünkben élnek tovább, ránk bízva az emlékezés keserédes gondját, és a memento mori soha időszerűbb parancsát. Emlékezünk rátok, illetve a halálra. Arra, hogy előbb-utóbb követnünk kell titeket ama nem ismert tartományba, ahonnét még nem tért vissza utazó, legfeljebb csak Egy. Ő se úgy, ahogy sokan elgondolják. Mi még a nagy utazás előtt állunk, ti meg már megérkeztetek oda, ahol vártak titeket a holtan is eleven szeretteitek és az örök Fáysok. Mi pedig a „pár megmaradt” megemlékezünk rólatok, amíg csak a lábunk elbír bennünket hozni ide, Sanyihoz Szigetszentmiklósra, a Buckába, ahol újra megidézzük a múltat. Azt, hogy réges-régen a Fáy András Szakközépiskolában volt egyszer egy negyedik C, és azok, jaj, mi voltunk. Meg ti, Zoli és Ati és a többiek. Előbb-utóbb követünk titeket. Addig is nyugodjatok békében, Isten veletek!