Volt egyszer egy színész

„Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében.”
(Shakespeare: Ahogy tetszik)

Minden ember színész, de nem minden színész tud ember maradni az embertelenségben. Száz éve született Mensáros László, a huszadik század egyik legnagyobb magyar színésze, aki ember maradt mindhalálig, pedig oly korban élt e földön, amikor kiváltképpen nehéz volt embernek maradni. A családi fészek melegét a hideg-rideg világ hamar feledtette vele, előbb a háború elől kellett menekülnie, majd a diktatúra üldözte, nem egyszer bebörtönözte. 

1956-ban, a forradalom idején a debreceni forradalmi tanács elnöke volt, minden atrocitást megakadályozott, hitt a közösségi létben, bízott Nagy Imrében, de csalódnia kellett: elítélték és bebörtönözték. Szabadulása után segédmunkásként, pincérként dolgozott, majd sikerült Szolnokra szerződnie, mivel a Színművészeti Főiskoláról elbocsájtották, csak később szerezhetett színészi oklevelet. A rendszernek soha nem lévén barátja, tehetségének és jóakaróinak köszönhette, hogy játszhatott, a pályán maradhatott. Húsz évig volt a Madách Színház tagja, melynek aulájában bronzból készült portréja emlékezteti a közönséget egy lassan feledésbe merülő korszak feledhetetlen alakjára.

Mensáros László mélységes hite, humánuma, emberi tartása, intelligenciája, műveltsége mind-mind arra predesztinálták, hogy a világosság őrizőjeként „őrző legyen a strázsán”. A Kádár-rendszer nagy bosszúságára XX. század címmel előadó estet tart az Egyetemi színpadon, amelyet hamarosan betiltanak. Nem is csoda, hiszen mindez 1963-ban történik, és többek között Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról, József Attila: Hazám, Levegőt és Isten, illetve Pilinszky János: Harmadnapon című versei elevenednek meg a színpadon az ő avatott tolmácsolásában. 

Később újra zöld utat kap a XX. század, jómagam is láthattam, hallhattam ezt a megrendítő tanúságtételt századunkról, a korról, melynek társaimmal együtt én is részese lehettem. Háborúról és békéről, életről és halálról, zsarnokságról és szabadságról, vágyódásról és szerelemről, „az ember Szépbe-szőtt hitéről” szólt ez a keserédes est, amely végső soron reményt adott egy élhetőbb élethez. Mindez neki volt köszönhető, a színésznek, az előadóművésznek, az embernek, és persze az orgánumának, a lényéből sugárzó humánumnak, szakmai tudásának, amely mérnöki pontossággal formálta meg a szavakat. Ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok – írja Pál apostol a Szeretet himnuszában. Mensáros László

lényében és beszédében sok szeretet volt.

Hazulról hozhatta, meg a sok szenvedés okozhatta, hogy képes volt együtt érezni, mélységet és magasságot megjárva, pokol és mennyország lakójává lenni. Szolgák, királyok és hétköznapi hősök bőrébe bújni, tükröt tartani nekünk, hogy meglássuk benne istenarcú magunkat, és le merjük venni az álarcunkat. Volt Hamlet, Lear király, Polonius, Higgins, Lucifer és sorolhatnánk napestig a rádió-, tv- és filmszerepeit, melyek kevés kivétellel pozitív hősök voltak, mert valahogy nem illettek hozzá a rossz emberek, gonosz karakterek. Lucifer se, mivel derű és bölcsességhumánum és szeretet áradt a lényéből és a szavaiból. Akkoriban a Madách Kamaraszínházban voltam díszítő, így egészen közelről, a függöny mögül, a takarásából láthattam a játékát, azt, ahogyan élt a szerepében, mert ő nem játszott a színpadon, hanem élt. A Kései találkozásban, Arbuzov darabjában, amelyben két idősödő ember lobban szerelemre egymás iránt, Tolnai Klárival együtt feledhetetlen párost alkottak. Egy percig se gondoltuk volna róluk, hogy nem egy valóságos szerelmi történet valóságos szereplői, akik saját életük színpadán élik át a kései szerelem szívet-lelket melengető varázslatát. Ők ugyanis nem játszottak, hanem éltek a színpadon. Esténként nem győztem gyönyörködni ebben a csodálatos párosban, abban a gyöngédségben, szeretetben, szerelemben és humorban, amivel megajándékozták egymást és a közönséget. 

Idősödvén ma még inkább hálás vagyok nekik, mert elhitették velem, hogy az élet alkonyán is történhet még velünk valami jó. Óriási sikere volt a darabnak. Premier után Mensáros László – igazi gavallér módjára – hintóba ültette a csodálatos Tolnai Klárit és körbe kocsikáztatta a Madách téren. Ezzel a gesztusával is próbálta menteni a még menthetőt, az „antivilág vívmányait”, a lovagiasságot, a hölgyek tiszteletét, miként azzal is, hogy az operában kezet csókolt Ildikó húgomnak, aki akkoriban tizenhat éves lehetett. Abban a rendszerben sokszor lábbal tiporták mindazon értékeket, amelyekben ő igazán hitt: Isten, a haza, a család szinte szitokszónak számított, ha egyáltalán elhangozhatott. A XX. század című előadóestje jó alkalom volt arra, hogy ezek a „bűvös” szavak ország-világ előtt kimondassanak. 

Ár ellen úszni mindig nehéz, elszántság és kurázsi kell ahhoz, hogy valaki a fél világot uraló hatalommal szembe menjen. Nem véletlen, hogy Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén Mensáros Lászlót találták méltónak arra, hogy ötvenhat áldozataira emlékezzen. Mert oly korban élt e földön, amikor nem volt elég, ha a színész igaz ember volt, prófétának is kellett lennie, aki kimondja az igazságot, leleplezi a hazugságot. A próféta sorsa pedig nem leányálom, ezt ő is tudta, sőt tapasztalta is, mégsem hallgatott, mert ismerte és elhitte Babits szavait: „vétkesek közt cinkos aki néma. / Atyjafiáért számot ad a testvér”. A némaságba burkolózó, ítéletes időkben, kegyelem, ha van valaki, aki megtöri a csendet és szólni mer, mert látja az alagút végén beszűrődő fényt, és föltámasztja szívünkben a reményt. 

Tisztelni kell az embert, mert az ember a jobbért van, a jobbért születik

– magyarázza Szatyin a Bárónak az Éjjeli menedékhelyben. Ez nemcsak a szerepe, de a hitvallása is volt, színészként és emberként is ezért a jobbért küzdött egész életében. Az Isten nem szerencsejátékos című darabban egy bencés paptanárt alakít, aki barlangászni viszi diákjait, és a veszélyes vállalkozás halálos áldozatokat követel, míg egy balatoni kajaktúra során majdnem egy újabb tragédia történik a közelében. A tárgyalás során az ügyész kíméletlenül kérdezi a papot, és minden felelősséget rá hárít, miközben a lelkész védekezik, nem érzi magát felelősnek a váratlan tragédia miatt. Menetközben szó esik az élet dolgairól, többek között a hitről, a pap hitéről, kétségeiről és ragaszkodásáról, Istenbe vetett bizalmáról, aminek ékes bizonyítéka ez az általa mondott imádság: „Mindenható örök Isten, akinek gondviselése intézkedéseiben csalhatatlan, könyörögve kérünk, tekints gyöngeségünkre, mivel cselekedeteink súlyosan nehezednek ránk. Áraszd fölénk irgalmadat, és bocsásd meg, ami miatt lelkiismeretünk fél, és add meg hozzá, amiért könyörögni sem merünk!” 

Több mint ötven éve hangzott el Mensáros László szájából és lelkéből ez az imádság a Madách Kamara színpadán, de ma is olyan elevenen él bennem, hogy minden szavára emlékszem. A darab végén az ügyész summázza a történteket: Isten elhagyta emberét, mire a pap így válaszol: „Nem, az ember elhagyta Istenét.” Olyannyira hiteles és megrendítő volt számomra ennek a papnak a vívódása, hite, igazságkeresése, hogy nagy része volt abban, hogy magam is a lelkészi hivatást választottam. Ma is őrzöm azt a dedikált kis Bibliát, amit a premier napján kaptam a papot alakító Mensáros Lászlótól.

Nincsenek véletlenek, nem lehet véletlen az sem, hogy megadatott neki a Kádár-korszak kellős közepén, egy merőben ateista közegben, hogy papi mellénybe bújva Istennel beszélgessen sok ezer ember füle hallatára. Mélyen hívő ember volt, ha templomot látott, mindig keresztet vetett. Színészi alakításai, versmondása, lénye, orgánuma feledhetetlen élményt nyújtottak mindazoknak, akik láthatták és hallhatták őt. Esendő volt ő is, mint minden ember, neki is volt keresztje, indulatos, dühös is tudott lenni, de csak ideig-óráig. Párizsban a Szent Mihály útján a kilencéves Krisztián unokájának elszavalta a Párizsba beszökött az őszt, de a gyermek figyelmét egy rögtönzött karambol kötötte le, mire „Papi” (Mensáros László) éktelen dühbe gurulva kikérte magának, mondván, hogy mások sorba állnak jegyért, fizetnek azért, hogy őt hallgathassák, az unokája meg nem méltóztat figyelni rá. Azonban a haragvása inkább csak színészi alakítás volt és nem valóságos dühösködés. 

Hatvanévesen nyugdíjba vonult, de nem tétlenkedett, könyvet írt, játszott, tanított és elvégezte a teológiát. Az igazi öregség keserédes kenyerét nem ízlelhette meg, hatvanhét esztendős korában elköltözött, de nem messzire, hiszen gyakran találkozhatunk vele a médiában. Munkásságát egy Kossuth- és két Jászai Mari-díjjal ismerték el, de az igazi elismerést a szeretet jelentette számára, az emberek, ha tehették, körülvették, szerették. Egyszer egy cigányprímás kezet csókolt neki az utcán. Három gyermeket, hat unokát és egy országnyi hálás közönséget hagyott maga után, hisz mindenki ismerte őt e kis hazában. 

Száz esztendeje született és harminchárom éve hunyt el. Oly korban élt e földön, amikor igencsak nehéz volt színésznek lenni és embernek maradni az embertelenségben. Neki sikerült, hál’ Istennek. Bárhogy is volt „immár kész a leltár. / Éltem – és ebbe más is belehalt már” – üzeni a csillagokból, egy angyalok ácsolta színpadról kedvencét, József Attilát citálva. Mi pedig nem tehetünk mást, minthogy

hálát adunk érte, megköszönjük a Teremtőnek,

hogy volt egyszer egy színész, akit Mensáros Lászlónak hívtak.