JEL újság

Zarándoklat után

Szent II. János Pál pápa 1920-ban született. A századik évfordulón szerettünk volna elzarándokolni szülőhelyére, Wadowicébe és lengyelországi papi működésének legfontosabb helyszíneire, de a világjárvány megakadályozott ebben. Végre ezen az őszön, október havában, egyházfővé emelésének 44. évfordulóján mégis sor kerülhetett erre az utazásra. Utunk a magyar szenteket ábrázoló fatemplomáról híres Kisárva érintésével Wadowicébe, Krakkóba és Jasna Gorába vezetett. Nagyon szép út volt, amit különleges áldásként ragyogó napsütés kísért. Gyönyörű és megrendítő dolgokat láttunk és éltünk át. Felkerestük Karol Wojtyla szülőházát és a templomot, ahol megkeresztelték. Krakkóban szentmisét hallgattunk az Isteni Irgalmasság templomában, meglátogattuk a szent pápa tiszteletére emelt „Ne féljetek!” Központot, és leborultunk Szent Fausztina sírjánál. Természetesen megtekintettük a város nevezetességeit is, és elsétáltunk egészen a Szent Flórián–templomig, amelynek egykor Wojtyla volt a plébánosa, igazi lelkipásztora. Végül egy napot Jasna Gorán, a Fényes Hegyen töltöttünk, ahol a magyar származású fehér barátoknak az immár oltárra emelt lengyel pápa mintha mindennapi vendége lenne…

Aztán hazafelé a Kárpátok hegyein át a korán leszálló estében elkezdtem sorra venni a látottakat, s mindazt, amit nem láthattunk, de a szent pápára emlékezve, életéről és művéről elmélkedve szemünk elé kell idéznünk.

A lengyel földön látottak lenyűgöztek bennünket. Lengyelország és Krakkó városa olyan monumentális léptéket választott nagy fia méltatására és ünneplésére, ami még világcsúcsokra törő korunkban is meglepő. Krakkó Lagiewniki elővárosában egy dombtetőn áll az Irgalmasság Anyja Nővéreinek 1889-ban alapított kolostora, ahol Szent Fausztina élt és nyugoszik. A kolostor mellé bazilika épült, amelyet II. János Pál pápa szentelt fel 2002-ben. A szomszédos dombon pedig a II. János Pál Központ vörös-fehér épülettömbje és temploma magasodik. A zarándok tehát megáll a templom teraszán, körbetekint, és rádöbben a két szentély egységére. Elsőként természetesen a méreteket érzékeli, a tornyok magasságát, az égbetörő falakat, a tágas templombelsőket. Másodikként talán az emlékművek stílusának és technológiájának modernitását és igényességét. A legek csúcsa mégis a monumentális építmények térbe helyezése. Mintha hetente számítanának sokszázezres tömegek fogadására. Az oltár számára előkészített emelvények előtt a széles, gondozott mező mintha mindig várná, naponta hívná azokat a sokszor száznegyvennégyezreket, akik ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében (Jel 7,14). És templomban, múzeumban, szabad téren újra meg újra a nagy pápa néz ránk, jön velünk szembe: a hol mosolygó, hol átszellemült szelíd ember, aki maga a megbocsátás, a bocsánatkérés, a remény és biztatás.

Pápai működését elemezni, méltatni én nyilván nem vagyok sem alkalmas, sem méltó. A századik születésnap alkalmából arra avatottabbak sokan megkísérelték ezt, köztük például a budapesti Szent II. János Pál Iskolaközpont konferenciakötete. (Szemelvények Szent II. János Pál pápa életútjából – Kairosz 2021.) Engem leginkább talán az ragadott meg, milyen emberi módon, s mégis milyen eltökélten törekedett korszerű lenni, napjainkba illeszkedni, egyúttal felmutatva és megőrizve vallásunk ősi, alapvető tanításait. „Ne féljetek!” – mondta legelső pápai szózatával. Hányszor ismétlődik ez a biztatás a Szentírásban, de zsigereinkbe mégis milyen mélyen és milyen korán beivódott a görcsös félelem! Ő pedig bátorítását sietve elvitte először meggyötört hazájába, majd utána szerte a világba. Elhozta hozzánk, magyarokhoz is. Először közvetlen szomszédunkba, a Fertő-tó partjára, mert akkor már oda mi is ellátogathattunk, majd a kerítések leomlása után otthonunkba is.

Nagy-nagy élmény volt az ő több mint negyven évvel ezelőtti pápává választása. Azt éreztük akkor, hogy mi, a vasfüggöny mögé zárt népek is utat találhatunk a mennyei szabadságba, de talán már a földibe is. Ezt sugallotta a lengyel pápa minden fellépése, amint hirdette és magyarázta a Szentírás igéit élőszóban, írásban, az emberek közé menve mosolyával és gesztusaival, simogató kézzel, de ha kellett kemény kiállással is. A teológia alapkérdései és a modern ember, a teremtés és az élet, az ember és társadalom viszonya, mind-mind ismétlődik enciklikáiban és homíliáiban éppúgy, mint híveivel folytatott köznapi beszélgetéseiben. Ő volt az az egyházfő, akit lehetett ismerni és szeretni, aki velünk egy volt, és akinek érthető és emlékezetes volt minden szava. Új stílust, mosolyt, napfényt és tavaszi levegőt hozott a templomokba is, a lelkekbe is.

Nehéz idők voltak azok az egyház életében. Már a II. vatikáni zsinat is annak jegyében ült össze, hogy megfelelő választ keressen a sebesen változó világ kihívásaira, de a 20. század végére a kérdések még élesebbek lettek. II. János Pál pápának ezekre kellett feleletet adnia. Ő pedig igyekezett úgy ítélni, amiként az Emberfiától tanulta: mindig a szeretet parancsát követve, és a felmerülő válaszokat egyfajta „utolsó ítélettel” élesen elválasztva a jobb vagy bal oldalára állítani.

A hívek tömegei ünnepelték benne ezt a szerető eltökéltséget. Azonban nemcsak ezért lelkesedtek érte. Akik nem Isten hirdetőjét keresték személyében, azok is meglátták benne korunk nagy emberét. A szó klasszikus és tiszta értelmében vett igazi politikust. Azt a gondolkodót és vezetőt, aki istenének parancsát követve vezérli népét, hogy kürtszavára leomoljanak a lelkek falai.

Emlékezzünk vissza az 1970-es évekre! A prágai tavasz bukása után a mi oly bizakodva várt új mechanizmusunkat is megtorpedózták. Pedig ez lehetett volna az az átmeneti megoldás, amitől a többszörösen kudarcos tervgazdálkodás mégis egy kis friss levegőt kap. Így azonban egyre mélyebbre csúsztunk a ráfizetéses és a megújulásra képtelen gazdaság kátyújába, akár a többi szocialista ország, köztük Lengyelország is. Ám a lengyelek akkor nem beletörődéssel viselték ezt a kényszerű helyzetet, hanem egyre hangosabban tiltakoztak, mígnem sztrájkolni kezdtek. Ezért kezdte akkor aljas módon sulykolni a magyar sajtó, hogy „a lengyelek lusták!”

És történt, hogy miközben a Szovjetunió vezetői egyre vénebbek és görcsösebbek lettek, a római egyház egy fiatal főpapot választott pápává, aki ráadásul lengyel volt: Karol Wojtyla krakkói érseket. Óriási meglepetés volt ez! A 72 éves Brezsnyev, a 69 éves Gromikó és a többiek nem tudtak mit kezdeni ezzel az eseménnyel, de azonnal megérezték a veszélyt. Ám akkor még úgy látták, amint Józef Czyrek későbbi lengyel külügyminiszter mondta, hogy „Karol Wojtyla jobb számunkra Rómában, mint Lengyelország jövőbeli prímásaként itthon”. Hiszen volt nekik más gondjuk is épp elég. Egy év múlva a Vörös Hadsereg bevonult Afganisztánba – mintha győzelmi indulót harsogva saját temetőjébe masírozott volna. Röviddel később újabb csapás: Lengyelországban – éppen II. János Pál pápa első hazalátogatása nyomán – megalakult a Szolidaritás Szakszervezet. Érthető a moszkvai pánik. Ez vezetett vajon Ali Agca majdnem végzetes lövéseihez?

A lengyel társadalom viszont Wojtyla pápává választását saját várakozásainak megtestesüléseként fogta fel. Ezt maga az új pápa is igazolta, hiszen – lengyel állampolgárként – szinte azonnal megkezdte hazalátogatásának előkészítését, amire már 1979. június 2. és 10. között sor is került, és amit később többször megismételt. Hamarosan Lech Walesával is találkozott, ahogy korának szinte minden jelentős politikusával. Kiemelkedik ezek közül Ronald Reagan 1982-es, első látogatása a Vatikánban, mikor egy teljes órát beszélgettek négyszemközt. Ez a találkozás alapozta meg a kettejük közötti bizalmi viszonyt – írta John O'Sullivan. Az újságíró arról is beszámolt, hogy a pápa első lengyelországi látogatása győzte meg őt, „hogy a vallás lesz a kommunista birodalom Achilles-ina”.

Megkönnyebbült nagy sóhajtással mi, magyarok is ezt éreztük, amikor 1991-ben hozzánk is ellátogatott. Nekem is személyes élményem, hogy részt vehettem szombathelyi miséjének előkészítésében, és szeretettel őrzöm az érmet, amit közreműködésemért emlékbe kaptam. Micsoda lázas-lelkes évek voltak azok Nagy Imre temetésétől a pápalátogatásig!

A 20. század egyébként is a végletek százada volt. A tudományok és a technika csúcsai sosem látott magasságokba szökelltek, miközben az emberiségnek meg kellett ismernie a kegyetlenség és a szenvedés példátlan mélységeit is. Ez utóbbiaknak a sátáni bajnokait ma már az utca embere is meg tudja nevezni. De kik voltak azok, akik ellensúlyt jelenthettek? Bizony nehéz neveket mondani, mert minden névről hamar kiderül, hogy életműve csak részleges, hogy hiányzik belőle a teljesség igénye.

II. János Pál pápa e tekintetben is kimagaslik. Mikor katolikus egyházfőként a vallások közötti párbeszédet és megbékélést szorgalmazta, nemcsak Izrael és Szamária vagy a kereszt és a félhold közös útját egyengette, hanem kereste a világ népei és hatalmai közötti valamennyi ellentét feloldásának módját. Méghozzá úgy kereste, hogy közben nem adott fel egy vesszőt sem az isteni törvény és a maga hite érvényéből. A világ ügyeit formáló politikusként erkölcsi tisztaság, szilárd meggyőződés és makacs, következetes munka jellemezte. Sztálin állítólag megkérdezte egyszer, ugyan hány hadosztálya van a pápának. Nos, II. János Pálnak a svájci gárda egyetlen őrjáratát sem kellett bevetnie, kitartó szavaira végül mégis összeomlott a kommunizmus örökéletűnek hirdetett erődítménye. Fukuyama a történelem végét vizionálva tévedett, de II. János Pál pápa Assisiben több mint száz vallási vezetővel mondott közös békeimát. Ott Tendzin Gyaco, a dalai láma mellett állt, de ellátogatott Kairóba az Al-Ahzar Egyetemre Tantawi nagysejkhez is, imádkozott Jeruzsálemben a Siratófalnál, és következetesen kereste az alkalmat, hogy egyetértésre jusson az ortodox egyházzal. Ugyan mit oldott meg a Világkereskedelmi Központ tornyainak lerombolása, és mit oldana meg néhány ukrajnai város és régió elcsatolása? Megnyugvást és megoldásokat a világba – ahogy a vesztfáliai béke (1648.) vagy a bécsi kongresszus (1815.) igazolja – csak a vitás kérdések megtárgyalása és a közös megegyezés hozhat. Levonjuk-e végre ezt a tanulságot? Ezt ismételte százszor is a szent pápa, és ezt sürgeti utóda, Ferenc pápa is.

Itt a gondolatok visszaröppennek Lengyelországba. Felrémlik az imádkozó sereg, amely vasárnap megtöltötte az Irgalmasság templomának hatalmas hajóját, vagy még inkább Jasna Gora zsúfolt kegytemploma, amint a Fekete Madonna előtt hangos énekszóval hajlong és térdre borul a hívek tömege. Kissé fájdalmas gyönyörűséggel kell kimondanunk: lengyel testvéreinknek olyan nagy, szent pápa adatott, aki szinte rajongó szeretetet képes kelteni maga iránt, mert pápaként is lengyel hazafi maradt. Ahogyan mindvégig hű maradt hitéhez, Jézus és Mária iránti szeretetéhez, hű maradt a két főparancshoz és vallása minden tételéhez, úgy hű maradt szeretett hazájához és népéhez is. Hazája és népe ezt mindvégig tudta, érezte és viszonozta is.

Hit és hazaszeretet! Mi, magyarok is jól tudjuk, mit jelent ez. Szent Istvánra gondolunk, a Zrinyiekre, Pázmány Péterre. De nem is kell olyan messze a múltba visszamennünk, hiszen alig egy-két generációra vagyunk csak Prohászka Ottokártól és Mindszenty Józseftől. Hitük és magyarságuk, Isten- és hazaszeretetük természetes módon elválaszthatatlan volt. S milyen szívet melengető a párhuzam a lengyel pápával: Szűz Mária iránti nagy-nagy szeretetük és bizalmuk. Az ifjú Karol Wojtyla egyaránt megélte a náci és a kommunista totalizmust, Mindszenty József pedig személyesen meg is szenvedte mindkettőt. De Pázmány Pétert idézve büszke határozottsággal vallotta: „Senki sem tilthat el attól, hogy nézeteimet az ország közügyeiről szabadon elmondhassam. Kötelességem az ország jogai és szabadsága felett őrködni.” Ezt vallotta Karol Wojtyla is.

Ha tehát meg akarjuk festeni Szent II. János Pál pápa arcképét, annak első alapvonása a lelkipásztor és egyházfő, a második a világpolitikus, a harmadik a hazafi lesz.

Molnár László Aurél
Fotó: Reményi László és  Dr. Kővágó István

 

 

2023-01-16

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

A jel új ruhája

Nyolc évvel a jelujsag.hu elindulását követően lapunk új külsővel jelentkezik. Oldalunkon megtalálják az elmúlt tizenkét év teljes tartalmát, több mint 1300 cikket csaknem 250 szerző tollából.

Keresztút

Van-e félelmesebb és fájdalmasabb metaforája az emberlétnek, mint Krisztus keresztje? Aligha, mivel a kereszt magába sűríti mindazt, ami a test és a lélek számára elviselhetetlen teher, kimondhatatlan kín és keserűség.

Üldözési Mária

Doktor Rozsomák Rezsőné született Lopakodó Mária magányos özvegy minden esetben lassította és halkította lépteit munkahelye folyosóin, amikor beszédfoszlányok szálltak füleibe. Leparkolt a kiszemelt, inkább kifülelt iroda ajtaja előtt. Onnan fürkészte, hogy mit beszélhetnek róla. Rempülik-e? Dicsérik-e? Egyáltalán, mi derül ki saját magáról munkatársai szavainak képletes tükrében…
2016–2023 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!