A minap egy ajtó előtt álltam és „zörgettem”, azaz csöngettem. Azonnal nem nyílott ki az ajtó, így várakoznom kellett. Észrevettem magamon, hogy a türelmem egyre fogy, egyre türelmetlenebbül vártam, hogy végre kinyíljon az ajtó és bebocsájtást nyerjek. Rá kellett döbbennem, hogy meglehetősen türelmetlen vagyok.

Mostanság a szájmaszk viselése minden közösségi térben kötelező. Ez a majdnem álarc jócskán eltakarja az arcunkat és megnehezíti a kommunikációnkat. Olykor alig ismerünk egymásra vagy magunkra a különféle szájmaszkok takarta találkozásokban. Mintha a vírus elrabolta volna az arcunkat vagy annak nagy részét, csak egy darabkát hagyva meg belőle.

Sohasem érezte magát igazán otthon. Talán még magzat korában sem, hiszen az ötvenes évek elején is nehéz idők jártak a magyarra. Pesten született, ott is nőtt föl, de nem érezte, hogy ez a lüktető, zajos nagyváros lenne az ő valódi otthona. A családi otthon kevés kényeztetéssel, mégis szeretettel vette körül, különösen is Ómama, az apai nagyanyja részéről.

Életünk épületének egyik fontos tartópillére a hűség, melynek sérülése, repedezettsége összeomláshoz vezethet. Születésünk, sőt fogantatásunk pillanatától szükségünk van annak hűségére, akivel eggyé lettünk a létezésben. Hűség nélkül meg sem születhetünk, föl sem nőhetünk, élni se élhetünk. Mondhatjuk tehát, ember létünk egyik nélkülözhetetlen velejárója a hűség.

Megszokhattuk már, hogy hol mélységben, hol magasságban lakozunk, hol zuhanunk, hol meg szárnyalunk. Mostani mélyrepülésünk oka mindenki előtt ismeretes. Karanténba kényszerültünk, szigorú házi őrizetben éljük az életünket, maradjunk otthon, intenek bennünket. A szolid böjt idejét fölváltotta a lemondás és nélkülözés kora.