Megszokhattuk már, hogy hol mélységben, hol magasságban lakozunk, hol zuhanunk, hol meg szárnyalunk. Mostani mélyrepülésünk oka mindenki előtt ismeretes. Karanténba kényszerültünk, szigorú házi őrizetben éljük az életünket, maradjunk otthon, intenek bennünket. A szolid böjt idejét fölváltotta a lemondás és nélkülözés kora.

Az első Krisztus-hívők nagycsütörtök este kimondhatatlanul nagyot csalódtak. Jézust elfogták, megverték és megalázták, majd pénteken, mint egy bűnözőt elítélték, megostorozták és keresztre feszítették. Ő pedig nem tett mindezek ellen semmit, csak tűrte és elszenvedte.

„Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a bűnösen fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsájtod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd föl, és ne zárkózz el testvéred elől!” (Ézsaiás 58,6-7)

A semmi és a valami feszültségében éljük az életünket. A semmi többnyire fájó seb, mert a halálra emlékeztet, míg a valami vágyaink beteljesülését ígérő, birtokba vehető, kívánatos dolog. Ily módon a semmi helyett mindig a valamit választjuk, s nem a valami helyett a semmit.

Történt egyszer, hogy a dzsungelben eltévedt egy vadász. Kétségbeesett bolyongás után rátalált egy bennszülöttre. Kézzel-lábbal mutogatva kérte, hogy mutasson neki utat. Mire a bennszülött így válaszolt: itt az őserdőben nincsenek utak, itt én vagyok az út. Ha ki akarsz jutni innen, kövess engem.