Szárnyak nélkül is lehet élni, csak nem érdemes. Az angyaloknak is vannak szárnyaik meg az Úrnak is, aki „tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz”, ahogy a zsoltáros mondja. A gyermekeknek is vannak szárnyaik, ezért övék az Isten országa, s az ifjak is szívesen szárnyalnak, csak az idősebbek feledkeznek meg a szárnyaikról.

„Ezerszer köszöntünk, hozzánk érkezett, gyönyörű hónapja az esztendőnek, / Virágos május, ó Isten hozott, Szűz Mária magának választott.” - Ezzel a szép énekkel köszöntöttük Máriát Baktalórántházán, a római katolikus templomkert kis barlangja előtt.

A gyermekkorunk kedvenc játéka volt – LEGO akkor még nem lévén – a fakockákból való várépítés. Ha elkészült a nagy mű, vagy mi döntöttük le, vagy magától omlott össze. Sebaj – gondoltuk ilyenkor, s újrakezdtük a játékos építkezést.

A minap egy ajtó előtt álltam és „zörgettem”, azaz csöngettem. Azonnal nem nyílott ki az ajtó, így várakoznom kellett. Észrevettem magamon, hogy a türelmem egyre fogy, egyre türelmetlenebbül vártam, hogy végre kinyíljon az ajtó és bebocsájtást nyerjek. Rá kellett döbbennem, hogy meglehetősen türelmetlen vagyok.

Mostanság a szájmaszk viselése minden közösségi térben kötelező. Ez a majdnem álarc jócskán eltakarja az arcunkat és megnehezíti a kommunikációnkat. Olykor alig ismerünk egymásra vagy magunkra a különféle szájmaszkok takarta találkozásokban. Mintha a vírus elrabolta volna az arcunkat vagy annak nagy részét, csak egy darabkát hagyva meg belőle.