Sohasem érezte magát igazán otthon. Talán még magzat korában sem, hiszen az ötvenes évek elején is nehéz idők jártak a magyarra. Pesten született, ott is nőtt föl, de nem érezte, hogy ez a lüktető, zajos nagyváros lenne az ő valódi otthona. A családi otthon kevés kényeztetéssel, mégis szeretettel vette körül, különösen is Ómama, az apai nagyanyja részéről.

Életünk épületének egyik fontos tartópillére a hűség, melynek sérülése, repedezettsége összeomláshoz vezethet. Születésünk, sőt fogantatásunk pillanatától szükségünk van annak hűségére, akivel eggyé lettünk a létezésben. Hűség nélkül meg sem születhetünk, föl sem nőhetünk, élni se élhetünk. Mondhatjuk tehát, ember létünk egyik nélkülözhetetlen velejárója a hűség.

Megszokhattuk már, hogy hol mélységben, hol magasságban lakozunk, hol zuhanunk, hol meg szárnyalunk. Mostani mélyrepülésünk oka mindenki előtt ismeretes. Karanténba kényszerültünk, szigorú házi őrizetben éljük az életünket, maradjunk otthon, intenek bennünket. A szolid böjt idejét fölváltotta a lemondás és nélkülözés kora.

Az első Krisztus-hívők nagycsütörtök este kimondhatatlanul nagyot csalódtak. Jézust elfogták, megverték és megalázták, majd pénteken, mint egy bűnözőt elítélték, megostorozták és keresztre feszítették. Ő pedig nem tett mindezek ellen semmit, csak tűrte és elszenvedte.

„Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a bűnösen fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsájtod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd föl, és ne zárkózz el testvéred elől!” (Ézsaiás 58,6-7)