A semmi trónfosztása

Mindenki fél a semmitől, ő is félt tőle. Az író is fél, aki könyvet akar írni, de nem jut eszébe semmi, akárcsak az érettségiző diáknak. Egy idős lelkész mesélte, hogy amikor vasárnapra készült, előfordult, hogy nem jutott eszébe semmi, illetve csak a semmi jutott eszébe.

Ez sokszor megtörtént vele is, hiába törte a fejét, mindig csak a semmivel nézett farkasszemet. Szüksége lett volna egy jó gondolatra, érdekes témára vagy történetre, de a semminél tovább nem jutott. Most is így járt, írni akart valamit, egy aprócska történetet, egy kis szösszenetet, valami érdekeset, mint az írók, de megint csak a semmivel találkozott, se történet, se téma, semmi nem jutott eszébe. 

Nem tartotta magát írónak, de izgatta az írás, irigyelte az írástudókat, mert az ő munkájuk gyümölcse tetten érhető, kézbe vehető. Verba volent, scripta manent – mondogatta magában, amikor arra gondolt, hogy több ezer prédikációja sem érhet föl egy mégoly sovány könyvecskével sem, melyben a gondolatok megtestesültek, emberek kezébe kerültek. Nem esszét vagy elmélkedést akart írni, azt már írt eleget, hanem valami egyebet, egy frappáns kis történetet, de hiába keresett, kutatott agytekervényeinek labirintusában, nem jutott eszébe még egy nyúlfarknyi történetecske sem. Egy ideig még kétségbeesve keresgélt, aztán föladta. 

Ekkor jutott eszébe Sartre és Micimackó bölcselkedése a semmiről, miszerint a semmi az a valami, ami azért van, mert nincs. Hirtelen heurékát kiáltott, mert megértette, hogy ami történt, nem véletlen, neki most a semmiről kell írnia valamit. Kérdés persze, hogy létezik-e semmi vagy a semmi egy nem létező valami, ami azért van, mert nincs. A semmi olyan lehet, kezdett bölcselkedni, mint a fekete lyuk, szóval egy láthatatlan valami, ami mégiscsak van. „A semmi ágán ül szívem” írja József Attila, tehát a semminek vannak ágai és ez is valami. 

Eszébe jutottak János evangéliumának veretes sorai: „kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala, és Isten vala az Ige. Minden általa lett és nélküle semmi sem lett, ami létrejött” (Jn 1,1-3). Eszerint a semmi nem létezik, mert az Isten mindig volt és lesz, vagyis van, ezért Örökkévaló. A creatio ex nihilo, hogy a Teremtő a semmiből teremtette a világot nem azt jelenti, hogy a teremtés előtt ő sem létezett, ha pedig létezett, akkor a semmi nem létezik, csak a valami, illetve Valaki. 

Egész életünkben félünk a semmitől, még inkább a megsemmisüléstől, de ha a semmi nincs, akkor nem kell félni, mert a halál, ez a szárnyaló zuhanás nem a semmibe, hanem a valamibe repít át bennünket. Félünk a semmitől, holott a semmi nem az abszolút üresség szinonimája, csak valaminek az árnyéka. A Füstbe ment terv jutott eszébe, amikor Petőfi a kisszobába toppan és szótlanul, némán átöleli az anyját, pedig jutott eszébe „számtalan / szebbnél-szebb gondolat, / Míg állni látszék az idő, / Bár a szekér szaladt.” Ez a szótlanság, valaminek, a kimondatlanul is kimondott szavaknak a csendje volt, melyeket a meghatódott Sándor nem tudott kimondani, nem pedig a semmi. Különben is a semmi,

az üresség mindig lehetőség valaminek a befogadására, olyan, mint a madárnak a fészke, kagylónak a héja. 

A semmi csak látszat, mert valójában a semmi az a láthatatlan valami, amit nem látunk ugyan, de attól még van. A Zsidókhoz írt levél soraira gondolt: „a hit pedig a remélt dolgokban való bizalom és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés (…) Hit által értjük meg, hogy a világokat Isten szava alkotta, úgyhogy a nem láthatókból állt elő a látható” (11,1-3). A mennyei világ is láthatatlan számunkra, az Isten és az angyalok is láthatatlanok, ezért sokan úgy gondolják, hogy nincsenek, nem is léteznek. Az örökös sötétségben élők számára is láthatatlan a világ, mégsem tagadják a létezését. Ha látjuk a napot, nem látjuk a csillagokat, ha a csillagokat látjuk, nem látjuk a napot, de azért mindegyik létezik. A hiányuk káprázat, rejtőzködés, a semmi csalóka felmagasztalása. 

Boldog lehet az, akinek megadatik, hogy a semmiben meglássa a valamit, a láthatatlanban a benne lévő valóságot. Ilyenek azok a magányos emberek, akik soha nincsenek egyedül, mert érzik, hogy valaki mindig velük van. Őket nem a semmi veszi körül, nem érzik üresnek sem az otthonukat, sem a lelküket, pedig egy szál magukban vannak, de nem veszítik el a lélekjelenlétüket, mert a Lélek jelenlétét szinte a bőrükön tapasztalják. Az imádságuk afféle beszélgetés, csöndes diskurzus egy távoli, de mégis közel lévő személlyel, akit nem látnak ugyan, de érzik a jelenlétét. Az ilyen idősek szokták elhárítani az együtt érző sajnálkozást, miszerint milyen nehéz lehet nekik a magány. Én sosem vagyok egyedül, érzem, hogy velem van valaki, aki támogat engem, – mondják ilyenkor. 

Neki magának is van ilyen tapasztalata, hiszen ő is régebben született és napközben felesége távolléte miatt sokat van egyedül, és ő is érzi, hogy vannak körülötte, hogy nem üres a háza, nem üres a szíve. Egyszer úgy érezte, hogy telis-tele van a szoba angyalokkal, úgy nyüzsögtek körülötte, mint Jákob lajtorjáján, melyen le s föl jártak. Eszerint a semmi, az üresség nem létezik, csak mi érezzük úgy néha, hogy „a semmi ágán” ül szívünk, üres az ég és üres a lelkünk. 

Nem bagatellizálhatjuk ezt az érzést, hiszen sokan szenvednek emiatt. Nincs olyan ember közöttünk, aki ne érezné olykor ezt a fájdalmas ürességet, a semmit, tehát ez akkor is van, ha nincs. Ilyenkor úgy érezzük, hogy senki sincs velünk, végleg magunkra maradtunk. Ez az elhagyatottság a kereszten függő Jézusra emlékeztet minket, és a világ legfájdalmasabb kérdésére: Éli, Éli lámmá sabaktání – Istenem, Istenem miért hagytál el engem? Hányszor kérdezte már ő is, dühösen vagy könnyek között életének keresztjére feszülve minden szenvedő ember örök kérdését: miért, Uram, miért hagytál el? Pedig neki nem is jutott annyi szenvedés, mint Jóbnak, Krisztusnak vagy másoknak az emberek között. 

Sokszor könnyezve hallgatta a híreket, melyek háborúkról, katasztrófákról, emberek tragédiájáról, szenvedéséről szóltak. Ilyenkor is föltette az ominózus kérdést, hogy miért Uram – de választ nem kapott soha, hacsak nem azt, amit Pál apostol, akinek tövis adatott a testébe. „Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el” (2Kor 12,9). Nem hitt abban, amiben oly sokan, hogy az Isten mindenkinek megfizet a cselekedetei szerint, ő nem az ítéletben, hanem a kegyelemben hitt. Életére visszatekintve sokszor elismételte ezt a két szót: ében haézer, mindeddig „megsegített az Úr”, mert irgalmas és kegyelmes, szeretete az égig ér, ezért háta mögé veti a vétkeinket. Sokszor érezte ő is az elhagyatottságot, a semmit, de előbb vagy utóbb meghallotta a halk és szelíd szót: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak, enyém vagy. Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg. Mert én, az Úr vagyok a te Istened, Izráel szentje, a te szabadítód” (Éz 43,1b–3)! 

A semmi, a bennünk lévő üresség

egy Isten formájú űr, ami betölthető,

ha mi is akarjuk. „Hívj segítségül a nyomorúság idején és én megsegítlek” (Zsolt 50,15). Eszébe jutottak Jézus szavai is: „Íme az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja a hangomat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, ő pedig énvelem” (Jel 3,20). Szóval, ha a semmiben, abban az elviselhetetlenül félelmes valamiben elkezdjük keresni és hívni, ha van erőnk a mélységből kiáltani hozzá, akkor eljön, és „csöndesen és váratlanul” átölel az Isten.

Tehát a semmi nem létezik, mert a láthatatlan Valaki által szüntelenül teremtődik, történik velünk valami, és ezen még a halál sem tud változtatni – gondolta elszántan. Hiszen a feltámadás a halál halála, a semmi végső trónfosztása, a valami fölmagasztalása. A teremtés mögött mindig a Teremtő áll, aki a semmivel szemben a valamit képviseli, ezért minden dicsőség őt illeti. Soli Deo gloria! Rilke örök, szép sorait idézte, hangosan kimondva az oly kedves és ismerős szavakat: „Uram, órádnak értelme égett, / midőn az űrbe lökted alkotó Igéd, / fájó seb volt a semmi néked, / s Te a világgal enyhitéd.” Valóban tud fájni a semmi, de leginkább akkor, amikor megfeledkezünk arról, Aki képes a semmit valamivé tenni. Péter és társai egész éjjel halásztak, és nem fogtak semmit, illetve semmit fogtak, de Jézus szavára ismét kivetették a hálót, amely szakadozni kezdett a temérdek haltól. „Evezz a mélyre!” (Lk 5,11) – hangzott a kérés a csodálatos halfogás előtt, mert a semmi mélyén ott a valami, az üres hálóban ott rejlik a lehetőség a nagy fogásra, miként Santiagónak, az öreg halásznak is megadatott élete legnagyobb fogása, a hatalmas hal, sok-sok üresjárat után. 

Miután mindezt végiggondolta magában, már nem is ijedt meg attól, hogy írnia kell, és nem jut eszébe semmi, mert legalább eszébe jutott a semmi, és az is valami. Elővette a masináját és elkezdett írni rajta. Az írásának ezt a címet adta: A semmi trónfosztása.