Korunknak anti-kultúrája kezdetben csak a szerinte méltatlanul szerzett érdemeket akarta eltörölni. De gyorsan eljutott oda, hogy mindent, amivel nem ért egyet, sőt személy szerint azt is, aki elég merész vele egyet-nem-érteni. Régi fogalmak egész sorát deportálta.

Az orosz-ukrán háborút még elbírta a lelkünk, pedig a szomszédunkban zajlik és magyarokat is érint. Az évezredes, mondhatni bibliai időben gyökerező izraeli–palesztin viszály durva fellángolása azonban már soknak bizonyult. Előhozta a mumust.

Szép névsor. Büszkék lehetünk mindannyiukra, mert együtt, közös erővel, közös célért, közös ellenség ellen harcoltak hősiesen. Példát mutattak emberségből és vitézségből. Meg abból, hogy minden nemzeti torzsalkodáson túl kell lépni és túl is lehet, ha szent cél vezérel minket.

Úgy ismerem magunkat, mint akik habitusokból adódóan nem hagyunk elpusztulni semmi szépet, létfontosságút, emberit, ha tudunk ellene tenni. S ha nem, akkor is megpróbáljuk. Mert zajláshoz szokott magyarok vagyunk.

A változó világban a legfőbb korparancsunk megmaradni magyarként és keresztényként – mondta minap Kövér László, az Országgyűlés elnöke.

Nyugat-Európa nemzeteinek nem kellett volna hagyni, hogy újvilági multik vegyék át a hatalmat országukban, és pénzeljék életerős férfiak migrációját. De hagyták, és még segítettek is saját kultúrájuk és vallásuk felszámolásában. Ne csodálkozzanak, ha az önként elkerült keresztény templomaik helyett mecsetbe kell majd menniük.

Emberek vagyunk. Tele hibákkal, gyarlósággal, mégis, világméretben kicsinyke, de nekünk óriási Földünkön a teremtés koronái. A legjobban sikerült alkotás, s mégis itt-ott bakikkal.

El lehet játszadozni a gondolattal: nem azért van-e éppen pünkösdkor ez az ünnep, mert a Szentlélek a különböző keresztények közötti egységen akar munkálkodni? Netán még a nemzetek közötti egységen is?

Néztem a tévét, és bennem is felébredt egy meg nem írott dal, a lelkem hallotta, mint hangnélküli hangon megszólal. Rádöbbentem, hogy fölkapom rá én is a fejem, éreztem: sebességet vált rá a szívem. Adamis Anna Kossuth-díjának átadását nézve és hallgatva úgy éreztem, hogy halkan járok lépteim fölött, s semmit érzek két ujjam között. Hallgatom, mi sosem hallható, többet mond, mint egymillió szó. Mert valóban furcsa dal a csend.

„Szeretem. Ő az én pápám, minden beszédét elolvasom, azok nekem szólnak” – mondják sokan Ferenc pápáról, miközben vannak olyanok is, akik a pápa spontán válaszai, nyilatkozatai, bizonyos cselekedetei miatt a katolikus hit fellazításától félnek, és talán még attól is tartanak, hogy eretnekségbe viszi az egyházat.

És lám, most, 2023 télutójának hektikus – olykor szokatlanul melegen napsütéses, máskor komoran háborús-történelmi – ege alatt évfordulók, vagy méginkább forduló évek furcsa együttállására csodálkoztam rá. Mert publikálásom most lett 18 éves. Azaz nagykorú. Én magam, meg – hála az Istennek egyre szaporodó – családom 33 éve élünk itt, a Trianonban szűkre szabott maradék hazának viharsarkában. Ami krisztusi kor. S hogy még érdekesebb legyen a dolog, most vagyok, február 8-án 65 éves.

Az óév utolsó napján magához hívta Teremtője XVI. Benedek emeritus pápát. Nyolcéves pápaságát váratlan lemondása zárta le 2013-ben. Visszavonultan és imádsággal kísérte az egyház útját egészen halálig. Személyében nemcsak egy kivételes egyházfő távozott, hanem a 20. század egyik legkiválóbb katolikus gondolkodója is.