– Melyik a kedvence? – szegezte nekem a kérdést a megyei hírlap munkatársa a Kárpát-medencei Magyarság Evangelizációjáért (KÁMME) Alapítvány által szervezett fotókiállítás megnyitóján Békésen. Habozás nélkül arra a kettőre mutattam, melyeket első látásra a szívembe zártam.

Érdekes, egyben ingoványos terület is ez a téma. Az, mert gyarló emberként hajlamosak vagyunk mitizálni mindent, de elsősorban saját „fajtánkat”. Még egyszerű közemberként is el-elragadtatjuk magunkat, és azt mondjuk, akár fennhangon is, hogy nincs a magyarnál szebb, jobb, okosabb ember a világon.

Azt gondoltuk, a Föld urai vagyunk, ezért kaptunk egy betegséget, hogy ez az egészen aprócska láthatatlan valami alázatra tanítson minket, iránymutatást adjon és egy kis megbékélést is. Ez a betegség nagyon sok mindent elvesz tőlünk, ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy újból észrevegyük, mi a legfontosabb az életben.

Először is elnézést kérek, hogy időnként ugyanott kötök ki gondolataimban, de az ember agyának van jónéhány reverberáló köre. Ez a furcsa nevű valami tulajdonképpen az idegsejteknek az a tulajdonsága, hogy aktiválni képesek egymást. Nos, ennek az önmegerősítő tevékenységnek az elnevezése a reverberáló idegsejti kör.

Mikor Jézus Magadán környékén járt, farizeusok és szadduceusok jöttek, hogy próbára tegyék. Kérték, hogy égi jelet mutasson nekik. Ő azonban elutasította őket mondván, hogy ha a természetben várható eseményeket ki tudják olvasni az égbolt színeiből, akkor az idők jeleit is fel kellene ismerniük (vö. Mt 16,3). És vajon mi felismerjük-e az idők jeleit?