Vélemény

Milyennek kell lenniük közösségeinknek, ha komolyan kívánják venni elhívásukat belső valóságukban és a társadalom számára? Szembe tudunk-e nézni azzal, hogy evangelizációs feladatunk hiányos elvégzése is az oka, hogy a kereszténység nem gyakorol kellő hatást jelenkori európai kultúránkra?

Kíváncsi lettem és keresgélni kezdtem. Kik a 20–21. századunk nagyjai a magyar klasszikus zenében? Hosszú listába botlottam.

Esti mese a Kossuth Rádióban: a tyúktól a rókáig megeszik egymást az állatok, az utolsónak maradt farkast lelövi a vadász. Nem hittem a fülemnek. Most Benedek Eleket égeti a rádió: esti mese csak 6 éven felülieknek(!) és jönnek a borzalmak, a gyilkosságok…

A meghatározás szerint az izgalom „olyan érzelem, amely örömmel, néha kis szorongással jár egy várható, vagy várva várt jó eseménnyel kapcsolatban.” Tulajdonképpen egy felfokozott lelkiállapot, amely motiváló erőként működik.

Olyan korban élünk, amely fél a csendtől. A közélet állandó hangossága folyamatos nyomást gyakorol az emberre. Ez a zaj nem semleges háttér, hanem erőszakos hatás: présként nehezedik a lélekre, tompítja az ítélőképességet és megnehezíti, hogy a másik embert ne ellenfélként, hanem személyként lássuk.

Már ötödik éve nem csörög reggel az ébresztő, de sajnos korán ébredek akkor is, ha későn kerülök ágyba. Most is így történt.Ilyenkor szoktak előjönni az olyan megfogalmazások, mint: Ha újra kezdhetném, másként csinálnám!

A marosvásárhelyi pogrom után felpakoltunk és eljöttünk. De épp csak a határon túl, ahol magyarul beszélnek, ahol szeretettel befogadtak. Ám a kettősség maradt.

Nemzeti ünnepünk, október 23. közeledik. Régi emlékek rémlenek fel abból az időből, amire ma már igazán csak kevesen emlékezünk. Tizennégy éves kamaszként álltunk, sodródtunk, szorongtunk a Dózsa György út széles betonburkolatán.

A magyar ember a búzát életnek nevezte, mert tisztelettel adózott neki, hisz a jó termés biztosította a megélhetését évről évre. Ezért a gabonamagból készült kenyér nemcsak egy étel, hanem az élet jelképe is.

Anyai nagyapám jutott eszembe. Ede bácsi másoknak, Nagyapó nekem. Így neveztem őt. Bármikor találkoztunk, meg sem kellett szólalnia, tudtam, hogy szeret.

Nemrégiben Erdélyben jártam és – bár nehéz megszorításoknak néznek elébe – kedves, mosolygó emberek fogadtak, már-már zavarba ejtően lesték kívánságainkat.

A lányok egyszer csak énekelni kezdenek. Boldogságukat az Alleluja-világslágert énekelve fejezik ki. Belém villant hirtelen, lám, ebben a „mindensz*r” gúnyú országban lehet boldognak lenni!