vannak
akikről
soha semmit
még véletlenül sem

Az öregúr kiszakad a könyvéből, ölében tartja, vonzza a fonalas művelet. „Mi készül itt?” Az apáca a hosszú fonal elejéből két köröcskét a bal mutatóujjára teker, megpróbálja levenni, egyben tartani a kis fonalkarikát.

Novemberben itt esküt szegtek,
gyaláztak törvényt, tiportak jogot.
Novemberben vörössel, vérrel
a máglya lobogott.

Nagyszülők, szülők, férj, gyermek,
Ki tudja merre, hol lehetnek,
Lent csak por, hamu, rögök,
S e rögök közé lélekben magam is elvegyülök.

Csak menj vándor,
az idő ölébe térsz.
Csak menj,
porba írott könyvedet
a szél lapozza fel.

Én megbocsáthatok?
Megbocsáthatok-e
a cvikkeres Nagyért,
a hórihorgas Pálinkás őrnagyért,
Maléterért és Mansfeld Péterért,
a Kossuth téren meggyilkoltakért,

Szemem nem láthat, a hangod
sokféle, de olykor meghallom −
ennyi elég, hogy a sziklakőből
néhány korty vizet fakasszon.

Örvendetes, hogy a Soproni Fiatalok Művészeti Kollégiuma példáját követő diákok ma is ügyesen forgatják a tollat. Közülük a harminc éve a közigazgatásban dolgozó költő, Both Balázs vívta ki magának verseivel az országos figyelmet.

Anyám kosárral közeledik.
Apám megvillantja a Napot.
Látod? – a lélek
átlép néha a kozmikus térbe,
virágot fakaszt, gyümölcsöt ejt.

Az észak-német nagyváros úgy ragyog, mintha csupa üvegből építették volna. A magas templomtorony aranyozott kakasa kettős szivárványt kukorékol az égre. A távolban valószerűtlen hófehér-ólomszín felhő nehezedik a folyton nyújtózkodó portáldaruk gémhada fölé.

Bámulnám újra most a rossz plafont!
Míg számolgatnám, feltornyozva dunyhát,
hogy a mészen átütő stukatúr-nád
bordáin rendre át a pók bajolt.

Feltűnt, mostanában egyre több irodalomtörténészről derül ki, hogy verseket ír. Gyurácz Ferenc esetében nem lepődtem meg, hiszen tudtam, hogy gimnazista korában szintén versekkel próbálkozott.