Különös halászat

A víz úgy ringatta őket, mint anya az álmos gyermekét. Az ég lámpásai hunyorgó fényükkel beragyogták a csöndesen szundikáló, tükörsima tavat, amit ők csak Nagy Víznek neveztek maguk között. Ha lemegy a nap, kimegyünk a Nagy Vízre, szokták mondani egymásnak, úgy voltak ezzel, mint az Úr nevével, amit Mózes törvénye szerint nem lehetett hiába, csak úgy a szájukra venni. 

A Genezáret-tó a Teremtő keze munkájának egyik ékes és hasznos bizonyítéka volt számukra, hiszen nemcsak gyönyörűséggel töltötte el őket, de kenyeret is adott nekik, pontosabban halat, amit a piacon eladhattak és kenyérnek valót vehettek belőle. Ugyanis a becsületes foglalkozásuk szerint halászok voltak mindahányan: Simon Péter és a testvére, András, Jakab és János, a Zebedeus-fiak és a többiek, akik Kafarnaumban, Magdalában, Korazinban, Betsaidában vagy másutt, a tó környékén születtek. Tisztességes, családos emberek voltak, mégis éjszakai életet éltek, mivel halászni csak éjszaka lehetett. Gondosan betakargatták álomba merült, csöndesen szuszogó csemetéiket és asszonyukat, akinek homlokára, hajára csókot is leheltek, amikor az ágyból kikeltek, mert egy ágyban aludt az egész család. Némi kenyeret, néhány szem fügét és vizet vettek magukhoz, mielőtt elindultak volna a Nagy Vízre, ahogy ők emlegették a Genezáret-tavat. 

A hálók és a hajók már izgatottan várták őket, miután az egész napi forrósággal és az unalom nem kis kihívásával szerencsésen megbirkóztak. Teliholdkor lámpás nélkül, holdfogyatkozás idején lámpással a kezükben, lassú, nehéz léptekkel indultak el az éjszakába, hogy a halász szerencse jóvoltából a mindennapi betevőt megkeressék. Egyik a másikhoz csatlakozva, kisebb csoportokba verődve érték el a part közelében veszteglő hajóikat. Miközben az álmot törölgették a szemükből, alig szóltak egymáshoz. Leginkább azt latolgatták, hogy lesz-e szerencséjük vagy sem, Adonáj bőkezű lesz-e ma éjszaka vagy szűkmarkú? Volt már ilyen is meg olyan is, sose lehetett tudni előre, hogy a tenyerét vagy a markát nyújtja feléjük az Örökkévaló. 

Az időjárás ugyan engedte sejteni, hogy mekkora zsákmány vár rájuk, de igazán csak a halászat végén derült ki, hogy érdemes volt e kivetni a hálóikat vagy sem. Aztán valami Názáretből való tanítót vagy rabbit is emlegettek, aki állítólag gyógyítani is tud, és olyan jóságos, mint maga az Örökkévaló, könyörülő Isten. Aztán összeszedték a hálóikat, ki-ki beült a maga hajójába, ketten-hárman egybe, és a Mindenható, valamint a Nagy Víz kegyeibe ajánlották magukat. A szél, mint fészkében a madár, lustán elült, ezért az evezőkhöz kellett nyúlniuk, ha a mélyre akartak evezni. Halk csobbanások kísérték útjukat, míg el nem érték a helyet, ahol a hálóikat már érdemes volt kivetniük. Simon Péter és a fivére, András együtt, egy hajóban halásztak ifjú koruk óta és igen nagy tapasztalatra tettek szert. Ismerték a fogásokat, tudták, mikor mi következik, értettek a hálók kivetéséhez, behúzásához, a halak kosárba rakásához, egyszóval ismerték a halászat minden csínját-bínját, elismert halászok voltak. 

Azonban ezen az éjszakán mégsem akart nekik sikerülni semmi. Akárhányszor kivetették a hálóikat fogásra, mindannyiszor üresen húzták azokat vissza, egyetlen árva halat sem leltek benne. Ilyen balszerencse ritkán érte őket, talán még soha. Ha kicsi volt is a zsákmány, ha csak néhány halat fogott is a hálójuk, mégiscsak fogott, fogtak valamit, de most csak a toldozott-foldozott, víztől csöpögő üres hálót tapogathatták az éjszaka sötétjében.

– Böjtöltet bennünket a Magasságos, áldott legyen a neve – tette hozzá hamar Péter –, bizonyára jó oka van rá. Nézzünk a lelkünkbe testvér, vizsgálódjunk egy kicsit, biztosan elkövettünk valamit, amit nem kellett volna és nem követtük el azt, amit el kellett volna követnünk. 

– Talán nem böjtöltünk elég kitartóan, lásd a farizeusok kétszer is böjtölnek egy héten és tizedet adnak mindenből, kaporból, mentából – folytatta a testvére. – Igaz, ők jobban megtehetik, mint te vagy én, mi csak szegény halászok vagyunk, nem pedig olyan előkelő emberek, mint ők. 

– Ez igaz, testvérem, András, de a törvény az törvény, abból egy pont vagy egy vesszőcske sem veszhet el. 

– Péter, te vagy atyánk elsőszülöttje, nálam idősebb testvér, mentsen Isten, hogy szembeszálljak veled, de az a Názáreti férfiú azt hirdeti, hogy az Örökkévaló irgalmas, olyan, mint egy jó atya, háta mögé veti a vétkeinket, mert szeret minket, fiainak és leányainak tekint bennünket. Szerinte nem is kell böjtölni, legalábbis nem úgy, ahogy ez nálunk szokás, ők sem így böjtölnek. „Böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény?” – kérdezte egyszer a farizeusoktól, mert az „új bort új tömlőbe kell tölteni” és még valami belső szobáról is beszélt, hogy oda kell bemennünk, amikor böjtölünk. Talán a lelkünk csendjére gondolt? 

– Érdekes dolgokat beszélsz testvérem, egy s mást én is hallottam ez ügyben – válaszolt Péter eltűnődve, szinte megfeledkezve az üres hálókról. Egyszerű halászember létükre is szívesen beszélgettek mindarról, amit nem is olyan régen még a Széderben tanultak. Sűrűn emlegették a Tórát, a szombat megtartásának nehézségeit, de leginkább a Messiás eljövetelének kérdése foglalkoztatta őket. Igaz, jámbor zsidókhoz híven ők is várták Izráel népének vigasztalását, várták a Messiást. Némelyek azt állították, hogy ez a názáreti rabbi lenne az igazi Messiás, mert az Úr lelke van rajta, nem úgy beszél, mint az írástudók vagy a farizeusok, erő és hatalom van a szavában, a megbocsájtást hirdeti és gyógyítani is tud. 

Ilyen és efféle dolgokról beszéltek most is, miközben újra meg újra kivetették a hálóikat, de mindhiába. Lassan megvirradt, az ég lámpásai egyszerre aludtak ki, mintha szorgos angyalok oltották volna el mindet Jahve parancsára. Néhány sóhaj, fohász és áldás után, mély hallgatásba burkolózva szemlélődtek, gyönyörködtek a tavat körülölelő hegyekben, a hajnali ködben csöndesen, álmosan, de méltósággal hullámzó nagy vízben, mely most ugyan mostohán bánt velük, mégsem tudtak igazán neheztelni rá. Erős kezükkel megragadták hálóikat és behúzták a hajóba, mivel jól ismerték a halak természetét és tudták, hogy nappal nem lehet halászni. 

András, a fiatalabb kezébe vette az evezőket és megszólalt:

– Testvérem, egy bizonyos, egy-két napig böjtölni fogunk. 

– Nem is bánom, hátha így elnyerjük a Mindenható jóindulatát, legyen áldott a neve – válaszolta Péter –, csak a kicsinyeknek juttasson valami a szájacskájukba, a többi nem számít, hidd el. 

– Elhiszem testvér, mondta András, és szemérmesen elfordította a fejét, hogy ne látszódjanak a könnyei. – Nem fukar a Magasságos, annyit mindig ád, amennyire szükség van, ha többet adna, csak elbíznánk magunkat, úgy járnánk, mint Éli pap, a szívünk is elhájasodna. Az igazi böjt az, ha el tudjuk engedni azt, ami nem a miénk, amire igazából nincs is szükségünk, ha nagyobb gazdagságot nem kívánunk magunknak, mint amekkorát a Teremtő szánt nekünk az Ő megmásíthatatlan tervében. 

Közben észre sem vették, ahogy a távolság egyre fogyatkozik és a part immár a szemük láttára benépesült emberekkel, halászhajókkal, hálóikat tisztogató halászokkal és néhány kosárnyi hallal. Amint a part közelébe értek, egy magas, vállas férfiúra lettek figyelmesek, akinek a köntöse úgy ragyogott a fölkelő nap sugaraiban, mint a frissen lehullott hó. Köréje gyűltek az emberek és érdeklődve hallgatták szelíd, dallamos beszédét, mely arról az országról szólt, amely nem szemmel láthatóan jön el, mert ez az ország közöttünk, bennünk van. Amikor már szorongatni kezdte a sokaság, kilépett közülük és egyenesen Simon Péterék hajója felé közeledett, akik éppen a hálóikat mosták, tisztogatták a part közelében. A férfi udvariasan, salommal köszöntötte őket, és kérte, hogy vigyék egy kicsit beljebb a parttól. Beszállt a hajóba, leült, és tanítani kezdte a sokaságot. „Miután abbahagyta a beszédet, ezt mondta Simonnak: „Evezz a mélyre és vessétek ki a hálóitokat fogásra!” Simon így felelt: „Mester, egész éjszaka halásztunk és nem fogtunk semmit, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat.” S amikor ezt megtették, olyan sok halat kerítettek be, hogy szakadoztak a hálóik” (Lk 5,3-6). Nem is győzték ketten, segítségre volt szükségük ahhoz, hogy a hallal teli hálókat kihúzzák, a két hajó megtelt hallal, hajszál híján majd elsüllyedt mindkettő. Repesett a szívük a boldogságtól a hatalmas zsákmány láttán, nem sejtették még, hogy ezután már nemcsak halakra fognak halászni.